Tizenötödik Fejezet - Új világ

Helló, kedves... Oké lusta vagyok végigírni.

Hi!

Új rész, drága bétámnak továbbra is hálás vagyok a munkájáért, nélküle nem lenne ugyanolyan a történet. Köszönöm <3

Aztáán... Ismét csak kérek mindenkit, hogy ne akarjatok megölni...

Anyway, még kettő, igen, kettő rész van hátra, mert nem tudom elengedni a történetet végül az utolsó részt kettészedtem.

A fejezethez jó olvasást kívánok :*

Babu

- Hé, Loki… - Fenyegető, szinte morgás szerű hang csendült az isten mögött, amint fegyvere csövét a detektívre irányította. A következő minutumban pedig egy kéz kulcsolódott a nyakára és derekára. Loki levegő után kapkodott, próbálta segítségül hívni Splitmant, de gondolatait blokkolta valami. Lepillantott, két égő szempárral találva szembe magát. Sherlock és Benedict rezzenéstelenül meredtek rá, elméjük egyesített ereje fojtogatta a tudatát. Nem volt menekvés.

- Tudhattad volna, hogy mindig az igazság győz - súgta Smaug a jégherceg fülébe, forró lehelete égette Loki bőrét. Aztán az isten mellkasa megvonaglott, színtelen ajkára vér csordult, Smaug pedig hátrébb lépett, kirántva a véres tőrt a jégherceg hasából.

A szoba, ahol Benedict felébredt tökéletesen megfelelt egy kórházi helyiségnek: fehér volt, üres és fertőtlenítő szaga terjengett benne. Épp csak egy dolog volt szokatlan: a sárkányember, aki egy szék támlájára borulva aludt.

A színész lassan felült, megállapítva, hogy tudja mozgatni az állát, bár rettenetesen sajgott, a nyelvét pedig valószínűleg elharapta, mert amint megpróbált megszólalni éles szúrást érzett, majd vér csordult a szájába.

Körülnézett, mellette Khan feküdt egy másik ágyban, mozdulatlanul, mint egy jégszobor, oldalán vastag kötéssel. A harmadik ágy üresen állt, de a gyűrött ágyneműn látszott, hogy nemrég még aludt benne valaki. Aztán Benedict pillantása az alvó Smaugra esett. Keze automatikusan az övénél tartott pisztolyt kereste, ám rá kellett döbbennie, hogy már nem azt a ruháját viselte. Gondolatok hosszú sora futott át az agyán. Ha Lokiék győztek, kizárt, hogy életben hagynák őket… Hacsak nem kellenek nekik valamihez. Így lenne? Képtelen volt eldönteni.

Ki kell derítenem.

Olyan halkan, ahogy csak tudott, felhajtotta a takarót, s a hideg padlóra lépve megpróbált kiosonni a szobából. Minden lélegzetvétele hangos robajnak tetszett a csendben, de elérte az ajtót. Lehajtotta a kilincset… Az pedig akkorát nyikordult, amit csak egy ilyen helyzetben elvárhat az ember. Benedict lefagyott, halkan felszisszenve oldalra pillantott.

Smaug felkapta a fejét, sárga szemei rezzenéstelenül meredtek a színészre.

Aztán a fiú elmosolyodott.

- Felébredtél! - kiáltott, aztán észbe kapva lehalkította a hangját. - Azóta eszméletlen voltál, hogy Loki kiütött, én pedig itt aggódtam miattad. Bár a professzor azt mondta…

Benedict elengedte a kilincset, próbálva átértékelni a helyzetet.

- Szóval… Meg… megmenekültünk? - bökte ki végül.

- Aha - bólintott Smaug, mintha ez olyan magától értetődő lenne.

- És mi van Lokival meg Splitmannel?

Smaug a bőr mellényét babrálva hallgatott.

- Na?

- Loki meghalt. Leszúrtam.

Benedict döbbenten bólintott, aztán visszasétálva az ágyához lehuppant a matracra.

- Akkor azt hiszem tartozok neked egy köszönettel - mosolygott halványan a sárkányfiúra.

Smaug továbbra sem nézett fel.

- Én meg egy bocsánatkéréssel. Majdnem meghaltatok miattam.

- De csak majdnem.

Smaug végre felpillantott, Benedict huncut mosolyától egészen picit felderült az arca.

- Nézd, Smaug, jól vagyok, Khan is jól van, Sherlock meg… Hol van Sherlock? - kapott észbe Benedict.

- Ott van az á… - mutatott Smaug a harmadik, üresen álló ágyra, aztán teljes erőből lefejelte a széket. - Ostoba, ostoba, ostoba Smaug!

Felpattant és kirohant a folyosóra, Benedict utána.

- Hé, hova rohansz?

- Sherlock után!

- Miért… Hova ment? - Benedict megszédült a hirtelen mozgástól.

- Egészen biztosan a professzorhoz, pedig megmondtuk neki, mi megmondtuk, hogy tilos felkelnie! Nyugton kellett volna maradnia, amíg a belső sebei is rendesen regenerálódnak…

Smaug lefékezett egy duplaszárnyú ajtónál, ahol korábban Benedict még sosem járt. Benyitottak, a szoba leginkább egy műtőhöz hasonlított. Jobb oldalt egy műszerekkel körülpakolt ágy állt, egy kisasztalon szikék és csipeszek hevertek, mellettünk kis tálban két pisztolygolyó és számtalan vércsepp díszelgett. A professzor viszont a helyiség másik felében állt, mellette Sherlock furcsán meggörnyedve, s két alvó alakot figyeltek. Benedict lassan közelebb lépett, Smaug magában füstölögve vágta le magát egy székre.

- Tudtam én, hogy ide jött, nem bírná kihagyni, még ha belehal akkor se!

- Mit nem bírna kihagyni? - értetlenkedett Benedict hátrafordulva, mire Smaug állával a professzorék felé bökött.

Benedict Champleton mellé sétált, aki egy pillantással nyugtázta, hogy jól van, aztán ismét az alvóknak szentelte a figyelmét.

Előttük két férfi feküdt: Loki és Tom. Az angol színész még mindig nem tért magához, légzését lassú, szabályos ütemben mutatta a gép, amire a professzor rákapcsolta. Ellenben Loki szürke arccal, élettelenül terült el az ágyon, Benedictet kirázta a hideg a látványtól. Főleg, hogy mennyire hasonlított a barátjára. Sosem, sosem akarja Thomast így látni.

- Most… Mire várunk? - törte meg a csendet Benedict, mire Sherlocktól kapott egy “Fogd már be!” pillantást.

- Nézze! - mutatott Champleton két csőre, ami Loki nyakából kígyózott elő. - Sikerült végeznem a vizsgálatokkal, és elméletileg el tudom szívni az energiát Mr. Laufeysontől, ami azt jelenti, hogy…

- Meg fog szűnni létezni - fejezte be a gondolatot Benedict, s bólintott. - És Tom?

- Ha visszakapja ezt az energiát - magyarázta a professzor -, magához fog térni.

A színész megkönnyebbülten sóhajtott. Sikerül megmenteniük Tomot!

Csendben vártak tovább, figyelve a csövet, ami alig észrevehetően remegett a láthatatlan energianyaláboktól.

- Olyan békés - szólalt meg hirtelen Sherlock. - Mintha… mintha már nem szenvedne tovább.

- Ki? - pillantott a detektívre Benedict.

- Loki.

Benedict szélesre tárta az ebédlő ablakát és kihajolt, hagyta, hogy az arcába csapjon a friss levegő. Ismét elszédült, így inkább leült az egyik székre, az asztalra könyökölve arcát a tenyerébe temette.

Annyi mindent kellett megemésztenie. Smaug megölte Lokit. Loki majdnem megölte mindannyiukat. Sherlockon eluralkodott a melankólia. Khan nem hajlandó megszólalni. Van egy gonosz klónja. Tom fel fog ébredni, de az is lehet, hogy nem. Talán hazatérhet. Talán fogoly marad.

Talán bele is őrült a történtekbe.

Talán csak erősebb lett.

Sóhajtott.

Mikor lesz vége ennek az őrült szuperhős történetnek?

Körülölelte a csend, a szíve zakatolt.

Azt sem tudta, pontosan mi történt, a tudatalattija könyörgött, hogy Smaug igazat mondjon.

Miután Khan is felébredt, a félvér elmondta, mi is történt pontosan. Az elméjük olyan szorosan összekapcsolódott, hogy egy tudatként leigázták Lokit és Splitmant. Loki meghalt, de Splitman a foglya volt, így utasítások nélkül olyan, mint egy gondolatok nélküli báb.

A mesékben ilyenkor szoktak magukhoz térni és megjavulni az emberek - gondolta keserűen Benedict.

A beszámoló után Champleton visszaparancsolta Khant és Sherlockot az ágyba (szóval Sherlock valószínűleg nyolc emelettel arrébb jár, mint az ágya), ő viszont nem várta meg, amíg Loki eltűnik, csak megkérte Smaugot hogy szóljon, ha Tom felébred.

Benedict az asztalra kirakott kekszes tálhoz nyúlt és anélkül hogy tudná, mit eszik, a szájába tömte.

Mikor ettem egyáltalán utoljára?

A csapat igen megviselt állapotban volt: Smaugnak hangulatingadozásai voltak, Sherlockot veszélyes helyen érte a golyó, így pihennie kellett volna, Khan furcsán sántikálva járt, mióta a csípőjét meglőtték. Benedict pedig egyszerűen össze volt zavarodva, fáradt volt, és csak arra vágyatt, hogy magához ölelhesse Sophie-t és Christophert. Még Champleton is megváltozott: bár az új kísérletet ugyanolyan lelkesedéssel végezte, az arca nem mutatta a régi odaadást. Fáradtnak tűnt, mint akinek elege lett a legkedvesebb hobbijából.

Elérkezett az idő, hogy döntsenek. Döntsenek, hogy mit kezdjenek az életükkel.

Délután Benedict céltalanul flangált az épületben. Megpróbálta késdobálással elütni az időt az edzőteremben, de egyedül nem volt szórakoztató. Utána kitalálta, hogy megpróbál egy olyan ablakot keresni, ahonnan a legszebb a kilátás, de ezt is hamar megunta. A klónokat pedig mintha elnyelte volna a felhőkarcoló, sehol sem voltak.

Így jutott arra a döntésre, hogy megkeresi Champletont és beszél vele.

A professzort - micsoda meglepetés - a laborban találta meg. Ám most nem a szokásos vizsgálatai valamelyike közben csípte el, legnagyobb döbbenetére a professzor az asztalra borulva aludt. Mellette kiborult bögre hevert, amiből a kávé lassan, de kitartóan csepegett a földre.

Benedict gyorsan felkapott egy rongyot az asztalról, amivel valami furcsa szerkezet volt letakarva, és feltörölte a földre folyt italt. Épp a bögrének keresett helyet, amikor a professzor hirtelen megszólalt.

- Nem kellett volna fáradnia, Benedict… - Hangja kásás volt az alvástól. - Megoldottam volna.

- Örömmel segítettem - mosolygott Benedict, és leült egy székre. - Szeretnék beszélni önnel, Mr. Champleton.

- Miről? - A professzor kíváncsian pillantott a színészre, aztán rendezgetni kezdte az asztalon szerteszét heverő jegyzeteket.

- Tudom, hogy a professzor is érzi, amit én - kezdett bele Benedict. - Valamit csinálnunk kell magunkkal, a klónokkal… Ne értsen félre, szuper ez a hely, a folytonos életveszély, de…

Champleton közbevágott.

- Pontosan tudom, mire gondol. És tudja… - A professzor elgondolkodva babrálta az egyik tépett szélű cetlit. - Szeretnék valamit kezdeni a tudománnyal, de nem tudok. Mintha kiégtem volna. Belefáradtam.

Benedict bólintott.

- Lehet hogy udvariatlan lesz ezt mondanom, de látom.

Champleton felnevetett.

- Nem udvariatlan, csak őszinte.

- Ezért is jöttem ide - folytatta Benedict. - Ha gondolja, megpróbálhatok önnek munkát szerezni a BBC-nél. Lehetne háttértechnikus, feltalálhatna különleges eszközöket a filmezéshez…

Benedict várakozva pillantott a professzor arcára.

Champleton habozott.

- Nem is tudom. Nincs ilyen végzettségem,  el kellene hagynom New Yorkot…

- És nem gondolja, hogy egy kis változás jót tenne? - tette fel a tökéletes kérdést Benedict.

Az egyesített tudatuk legmélye egészen furcsa hely volt. Csendes, békés és megnyugtató, ahova jó volt behúzódni. A saját fejükben zűrzavar volt, de amikor együtt voltak, egészen más volt.

Én nem akarok maradni - szögezte le Khan a nyilvánvalót. - Nem tudok így élni. Képtelen vagyok. Bújkáljak, csak mert egy rakat ember túlságosan felizgatná magát, mikor elmegyek mellettük az utcán?

Egyetértek - bólintott Sherlock gondolatban. - Azonkívül úgy unatkozom, mint még soha. Meg fogok őrülni, az pedig nem tenne jót a zsenialitásomnak.

Hogyne, Sherlock, hogyne. - Khan hangja csepegett a gúnytól. - Smaug? Te mit gondolsz?

A sárkányfiú feltűnően hallgatag volt.

Én nem akarok menni. - Bár nem látták az arcát, mégis a detektív és a katona is tisztán érezte, a fiú mindjárt elsírja magát. - Végre lett egy családom… Olyanok vagytok nekem, mint a testvérek. Szeretlek titeket, és nem akarok újra egyedül lenni…

Ebben van valami - ismerte be Sherlock. - Én Benedictet is megkedveltem.

Nocsak, a szociopatának vannak érzései? - gúnyolódott Khan.

Miért, te talán nem így érzel? - vágott vissza Sherlock. - Ne mondd, hogy nem szeretted meg őt.

Khan hallgatott.

Talán csak egy kicsit.

Egyhangú mentális sóhajtás.

Én akkor sem akarok menni - szólt Smaug.

És mit tudnál itt csinálni? - kérdezte Sherlock, megfogalmazva a legfontosabb kérdést. - Ez mindent átírhat.

Nem tudom! - keseredett el a sárkányfiú.

Ki leszel rekesztve, mutánsként elhurcolnak majd egy intézetbe és felboncolnak - vágta a félvér arcába Khan a kegyetlen igazságot. - Nem fog befogadni a társadalom! Szárnyaid vannak, a frászt hozná az emberekre.

De… De dolgoznék valamit! - próbálkozott Smaug. - A szárnyaimnak hasznát vennék, és...

- Szállj le a földre, Smaug. Halálra vagyunk ítélve.

Sherlock szavai nyomán néma csend támadt.

Akkor ezt eldöntöttük.