Prológus

Helló, kedves fangörcsölők, unatkozók és az Univerzum egyéb idetévedői!

*megtapsolja magát a köszönésért*

Nem bírtam ki a holnapot, muszáj felraknom a Prológust, mert úristendenagyon izgulok. Petrától kaptunk egy csodás trailert (katt), amit fel is pakolok, amint eljutok odáig... Pfúh. Nyakamon a Karácsony, SYS-t kellene írnom, de na, most már tényleg muszáj belevágni ebbe a történetbe.

Túl sok duma, mi?

Vegyük komolyra a szót. A Féltestvérek ünnepélyesen is megnyitja a kapuit, kezdődjön a képzeletbeli és valós kalandok sora!

*széttárja a kezét*

Legyetek üdvözölve!

__________*-*__________

 - Szóval, Mr. Cumberbatch, elvállalja a Mester szerepét? - kérdezte a férfi immár sokadszorra, miután a színész végigrágta magát a forgatókönyvön, és összehasonlította a forgatások időpontjait a határidőnaplójával. Komplikált beszélgetés volt, Moffat mindenképpen szerette volna befűzni a színészt.

- Attól tartok, vissza kell utasítanom, Mr. Moffat. Biztosan találnak nálam megfelelőbb embert is! - tette le Benedict Cumberbatch a szerződést az asztalra. Bár a Sherlock eredményes gyümölcse volt a Moffattal közös munkájának, a Doctor Who végtelen számú epizódjaihoz sehogy sem fűlött a foga.

- Nagy kár! - sóhajtott a rendező. - Ön igazán ígéretesnek mutatkozott az ilyen szerepek terén...

- Talán majd máskor - tett pontot a beszélgetésre Benedict.

- Szaván fogom! - mosolygott Moffat, majd fölállt az asztaltól és kezet nyújtott a színésznek. Barátságosan kezet ráztak, hisz' az üzleti kapcsolaton kívül is jó ismerősök voltak.

- A viszontlátásra, Mr. Moffat!

- A viszontlátásra!

Benedict a fogashoz sétált, felvette nagy, fekete kabátját, felkapta átlátszó esernyőjét, majd egy másik ajtón át kilépett a BBC tárgyalóterméből, ki a londoni, nyirkos estébe. Lábait automatikusan rakta egymás után, szemét a víztől csillogó járdára szegezte. Pedig London különösen szép volt a tavaszi esőben, a köd felszállt, az esőillat felfrissítette munkában eltompult agyát.
Ahogy hazafele sétált, taxik húztak el mellette, esernyős emberek kerülgették egymást a szitáló esőben. Most ő is egy volt közülük, a rohangáló, munkába járó, teljesen átlagos emberek közül, pedig ő közelsem érezte magát ilyennek. Színész volt, nem egy személy. Akárhány szerepet eljátszott, egy kicsi mindig benne maradt annak a karakternek a jelleméből. Mint egy emlék, hogy akkor valaki más volt. De ő nem szerette, hogyha az életben azonosították ezekkel az emberekkel, mélyen eltemette magában ezeket a személyeket. Ő nem egyenlő velük, nem Sherlock Holmes, sem Alan Turing, ő Benedict Timothy Carlton Cumberbatch, senki más.

Rövid séta után odaért ideiglenes otthonához, amit a Sherlock negyedik évadának forgatási idejére bérelt ki. Az eső egyre jobban zuhogott, hangosan verte az ablaktáblákat, feltöltötte a járdák mélyedéseit, és eláztatta az utcákon elhagyott újságokat. Az autók kereke csikorgott a nedves úton, lámpájuk fénye tükröződött a fekete, nedves pocsolyákon. A felhők hangosan morajlottak, a vihar a tetőpontjához közeledett. Benedict bíbelődött egy ideig a zárral, míg beletalált a kulccsal, s mikor belépett, villám lobbant a háta mögött.
Miután magára zárta az ajtót felkapcsolta a villanyokat, majd a nappaliba sétálva kinézett az ablakon. A város kezdett elnéptelenedni, csak az autók hasították tovább kitartóan a nedves utcákat.
Ekkor ismét villám hasított az égbe, gigászibb és fényesebb, mint az eddigiek, és hatalmas robaj kiséretében, szemfájdító villanással egyenesen a színész nappalijának közepébe csapódott. Benedict elvágódott a rázkódó, füstölgő padlón és elsötétült előtte a világ.

Benedict lassan tért magához, egy fehér szoba körvonala derengett fel előtte, majd minden újra elhomályosult. Néha egy ember beszélt hozzá - egy férfi - de sosem értette, amit mondott. Mikor magához tért pár percre, mindig ugyanazt látta, a fehér szobát. A színésznek fogalma sem volt, mennyi ideje fekhetett ott.

- Uram, ébren van? Magához tért?

Az első szavak, melyeket kómába esése óta hallott. Egy arc hajolt fölé, a titokzatos férfi. Ősz körszakálla volt, kerek pápaszeme mögött vidáman csillogtak apró szemei, magas homloka tudósra vallott.

- Mi... mi történt? Kicsoda ön? Hol vagyok? - ontotta magából a kérdéseket Mr. Cumberbatch magához térve. Kissé forgott vele a világ, ahogy ülő helyzetbe tornázta magát, hogy érdemben társaloghasson fogvatartójával.

- Hogy első kérdésére válaszoljak - az öregúr letelepedett egy karosszékbe -, Ön egy kísérlet első alanya; a villám, ami eltalálta, mesterséges volt. A másik kérdése, hogy ki vagyok én. A nevem William Champleton, de szólíthat professzornak.
A férfinak kellemes, mély tónusú hangja volt, Benedict sajnálta, hogy elrontja az amerikai akcentussal.
 - Tudós vagyok, ebben az épületben terveztem meg a kísérletet, de egyenlőre elég, ha ennyit tud rólam. Most magára hagyom. Pár nap múlva teljesen rendbe jön, addig aludjon, később ismét meglátogatom, és beavatom önt. Ennivalót azon a szekrényen fog találni. Nos, viszlát!

Mr. Champleton kicsoszogott a szobából. Kattant a zár, és Benedict egyedül maradt csapongó gondolataival.

Ezek szerint fogoly vagyok - gondolta.

Kikászálódott az ágyból és körülnézett a szobában. Fehér falak, egy ágy, szegényes berendezés. Óvatosan az ablakhoz sétált, elhúzta a szintén fehér függönyt. Alatta hatalmas mélység tátongott, magas, üvegablakos házak állták körül a körforgalmakat, épp csak egy szeletet láttatva az égből. Lent utak futottak, a levegő füstös volt a száguldó autók kipufogójától. Ám feljebb kitisztult az ég, a vakító két boltozatról ragyogón sütött a nap. A színész kitárva az ablakot boldogan szívta be a friss levegőt. Lentről felhallatszódott az autók dudálása és zúgása, a város kavalkádban úszott. Ahogy Benedict óvatosan kihajolva szemügyre vette az épületet hatalmas, üveges ablakokat látott. Egy olyan felhőkarcoló félében lehetett, ki tudja, hol. Talán nem is Angliában.

Visszafordult a szoba felé, és odasétált az egyetlen említésre méltó bútorhoz a szobájában: a könyvespolchoz. Kezét óvatosan végighúzta a bőrkötéses könyvek gerincén, beleszippantott a régi, poros papír illatába.

Hirtelen megszédült, visszarogyott az ágyra.

Egy kis szekrény állt az ágya mellett, most viszont nem étel, hanem egy pohár víz állt rajta. Benedict felhajtotta, ám azonnal fehér köd ereszkedett a szemére, majd álomba zuhant.

Mikor következőnek felébredt, a feje teljesen tiszta volt. Felült az ágyban és körülpillantott, az öregúr nem volt a szobában. Ágya végébe frissen vasalt, szürke öltönyt készítettek, kék nyakkendővel és fekete lakkcipővel. A színész végignézett magán, csíkos pizsama volt rajta. Nem emlékezett rá, hogy átöltözött volna.

A szekrényre ezúttal ki volt készítve a reggelije, narancslekváros pirítós és egy bögre kávé. A tálcán egy kis cédula is volt, a következő szöveggel:

Tisztelt Mr. Cumberbatch!

Sajnos egy probléma miatt nem tudtam meglátogatni, ezért elnézését kérem! Ha magyarázatot szeretne, jöjjön le három emeletet, ott rögtön az első teremben megtalál. A ruhát tekintse ajándéknak.

Prof. Champleton

A professzornak határozott írása volt, szabályos, kissé szálkás betűi katonás rendben sorakoztak a papíron.

Benedict megreggelizett, felöltözött és közben azon töprengett, hogy vajon milyen kisérletet végezhettek rajta, hogy hol lehet most és hogy milyen problémája akadhatott az öreg profnak. Azután megrázta a fejét. Miért ezeken gondolkodik, mikor sokkal fontosabb dolga is lenne? Fel kellene hívnia Sophie-t, hogy ne aggódjon miatta, a rendezőt, hogy késni fog a forgatásról, és talán - ne adj Isten - az ügyvédjét is. Hiszen itt, bármilyen eget verő új felfedezésről van is szó, emberrablás történt.

Gondolatai őrülten kavarogtak a fejében, ahogy lebotorkált a lépcsőn. Furcsállta, hogy ebben a hatalmas épületben nincs lift. Szökésre nem is gondolt, semmi értelme nem lenne, na meg túl kíváncsi volt. De azért elhatározta, hogy amint alkalma akad, jelt ad magáról.

Végül megtalálta az ajtót, angol hidegvérrel kopogtatott, majd benyitott.