Helló, kedves fangörcsölők, unatkozók és az Univerzum egyéb idetévedői!
Mégis időben érkezem a fejezettel, mert sikerült ma leülnöm és befejeznem (majdnem eltemetett az iskola...). Jó hír, hogy összeállt a fejemben az egész történet, így belecsaphatunk a lecsóba, a rossz, hogy ki tudja, mikor csapnak össze a fejem felett a hullámok. Szörnyű ez a koleszos, kötelező időbeosztás, mert konkrétan nincs negyed óránál több időm, amit úgy töltenék el, ahogy akarok.
Mindegy, befejezem a hisztizést, most örülni kell annak, ami van.
De még micsoda, muhahaha!
Jó olvasást ^-^
Benedict legszívesebben felrúgott volna valamit. Vagy inkább valakit.
- Sherlock, ezzel nem segítesz! - szűrte a fogai között, lassan tagolva a szavakat, nehogy valami goromba csússzon ki a száján.
A detektív lepillantott a földön kuporgó színészre, és megforgatta a szemét.
- Csak segíteni akartam.
Sarkon fordult, és átsétált a terem túlsó felébe.
Segíteni a fenét - gondolta Ben. - Inkább okoskodni.
Elhessegette a dühös gondolatokat, és ismét lehunyta a szemét.
Koncetrálj!
Apró, zöldes derengés a sötétben, hideg érintés az elméjében, mindjárt megvan, mindjárt…
Kisiklott az ujjai közül.
Kon-cent-rálj!
Benedict makacsul összeszorított fogakkal próbálta újra megérinteni elméjével a kis forgótáras pisztolyt, ami előtte hevert a padlón, de tegnapi sikeres gyakorlatai után most csúnyán orra esett. Élő, gondolkodó lényeket sokkal könnyebben tudott befolyásolni, hiszen amint összekapcsolódik a tudatuk, ő már képes az irányításra, de a tárgyaknál pont itt volt a gond: nem volt mit befolyásolni. A professzor nem tudta elmagyarázni, hisz’ nem találkozott korábban a telepátia semmilyen formájával, tehát a színésznek egyedül kellett ráéreznie, mi is a teendője.
Ez pedig korántsem volt egyszerű feladat.
Lazított a törökülésen - kezdett zsibbadni a lába -, és kezével megérintette a hideg fémet. Kell itt lennie valaminek, amiből kiindulhat. Kezén végigbizsergett egy érzés, lehunyt szemei előtt kiélesedett a zöld fény, de egy másodperc múlva el is tűnt.
Benedict mérgesen a padlóba öklözött, és feltápászkodott a földről.
Hűvös légáramlat borzolta fel a haját, ahogy Smaug tökéletes ívben landolt pár méterre tőle. Csontos, szikár alakján úgy álltak a szárnyak, mint egy különös, csábító ruha részei; a professzor jó munkát végzett. Szeme sugárzott: a hosszú bezártság után imádott a levegőben lenni.
- Hé, Smaug! - intett a fiúnak Ben, a sárkányember könnyed mozdulattal fordult felé.
- Igen?
- Nem tudod, hol van a professzor?
Kezdett ironikussá válni, hogy állandóan őt keresik, mintha ők akarnának itt bármit is csinálni.
- Azt hiszem, Mr. Singh-gel a laborban vannak - töprengett el a fiú.
- Kösz - biccentett Benedict, és sarkon fordulva az ajtó felé indult.
- Öhm, M… Mr. Cumberbatch! - szólt utána félszegen Smaug.
A színész meglepetten torpant meg.
- Hm?
- Mr. Champleton azt mondta, a délután valami fontosról kell beszélnünk. - Smaug picit kitárta a fél szárnyát. - Tudja esetleg, hogy mit akar?
- Igen, attól tartok - komorult el Ben tekintete. - De hé! Nincs több magázódás és Mr-ezés, rendben? - Visszasétálva Smaughoz megborzolta a haját. - Hiszen tesók vagyunk!
Smaug sápadt bőre egészen emberi színt öltött - a sárkányember elpirult.
- O… oké - egyezett bele, Ben pedig már rohant is kifele az edzőteremből.
- Oh, máris végzett? - csillant fel Champleton szeme, ahogy megpillantotta a belépő Benedictet.
A színész halkan behajtotta maga mögött az ajtót, miközben megrázta a fejét.
- Nem sikerül.
A professzor arcáról lehervadt a bizakodó mosoly.
- Ajaj. Pedig azt hittem, ez is egyszerű lesz. Vagyis - A professzor zavartan megigazította a nyakkendőjét. -, hogy nem olyan nehéz.
Benedict megforgatta a szemét.
- Egyáltalán semmi nem történt, hiába próbáltam hatni a pisztolyra.
Mr. Champleton megkocogtatta az asztalán hagyott lombik oldalát, és elgondolkodva meredt maga elé. Benedict türelmesen várt, hátha kitalál valamit.
Percek óta figyelte, ahogy a professzor szeme néha lázasabban csillog, aztán aprót rándul a szája sarka.
- Mi lenne… - kiáltott fel hirtelen. - Azt hiszem, kitaláltam valamit!
Benedict csak kérdőn oldalra döntötte a fejét.
- Próbálja a levegőben lévő molekulákat befolyásolni! Ha el tudja érni, hogy azok az esetlegesen előforduló szerves anyagok megmozdítsák a tárgyat, akkor…
A professzor elmélyülten magyarázta az ötletét, és negyed óra múlva Benedict ismét az edzőteremben ült, lehunyt szemmel, erősen koncentrálva.
Néhány pillanat múlva egymás után három golyó csapódott a falba.
Khan unottan dobolt a kanapé karfáján, Sherlock nemes egyszerűséggel a háttámlán átdobva a lábát fejjel lefelé feküdt, míg Smaug ideges szemrángással meredt maga elé. Velük szemben Mr. Champleton és Benedict ültek, és épp befejezték a színész “álmának” ismertetését - ami látszólag csak Smaugra tett nagyobb hatást.
- Öh… Kérdezhetek valamit? - motyogta a sárkányfiú.
A professzor bólintott.
- Ki az a Loki?
Khan megforgatta a szemét.
- Loki a cselszövés és az ármány istene az északi mitológiában, képes varázsolni, és nagyon veszélyes - összegezte a professzor.
Sherlock átkarolt egy kispárnát.
- Meg kell állítanunk? - tért a lényegre azonnal.
Benedict gyorsan bólintott.
- A lehető leghamarabb, és meg kell keresnünk Tomot is… Segítesz nekem, Sherlock? - nézett a detektív szemébe kérlelőn (bár ez elég érdekes mutatvány volt, lévén Sherlock fordítva bámult a színészre).
Sherlock vállat vont.
- Ha teljes hozzáférést kapok a professzor laborjához és a biztonsági kamerákhoz… Várjunk. - Sherkock visszaült a kanapéra, ölében a kispárnával, és ujjait összetámasztotta az álla alatt. - Mondja prof, hogy vannak kamerák.
- Igen, egy-kettő - felelt Mr. Champleton.
Sherlock szemmel láthatóan megnyugodott.
- Akkor a laborban kezdem a nyomozást, Benedict, rád bízom a kamerák felvételeit - kezdett el szervezkedni a detektív, belelendülve a rejtély fejtegetésébe. A professzor engedélyét meg sem várta.
- És én mit csináljak? - kotyogott közbe Smaug. Sherlock hümmögött.
- Khannal vizsgáljátok meg, mekkora a professzor gépének a sugárzása, és a térképen keressetek hasonló helyeket! Lehet, hogy így megtaláljuk Lokit.
Khan komoran bólintott, Benedict pedig meglepetten nyugtázta magában, hogy az űrterrorista könnyebben elfogadta a közös munkát Smauggal, mint gondolta volna.
- De mindez - állt fel a professzor - várhat holnapig.
- De hát... - kiáltott fel Benedict felháborodottan, Sherlock is értetlenül meredt Champletonra.
- Pihenésre van szükségetek! - szakította félbe a kialakuló vitát a prof. - Mr. Cumberbatch, magának a legfontosabb, hogy kipihent elmével tudjon gyakorolni, a többiek pedig beszokó fázisban vannak! Tudom, hogy aggódik - tette hozzá kicsit finomabban, megbánva, hogy így rápirított a színészre. -, tudom, hogy krízishelyzet van kialakulóban, de csak ezt az egy estét aludják végig.
Sherlock szó nélkül sarkon fordult és bevágta maga mögött az ajtót. Ben fásultan vállat vont, és Smaugot a vállánál fogva kiterelgette az ajtón.
A professzor egyedül maradt Khannal.
- Mr. Singh? - noszogatta Champleton a férfit, hiába.
- Lenne egy kérdésem - pillantott fel a katona, jégkék, átható szemei szinte zavarba hozták a professzort. Gyanú ült bennük. - Nem szokta visszanézni a kamerák felvételeit?
A professzor elgondolkodón nézett farkasszemet a klónnal.
- De, de igen - válaszolt lassan. - De tudja, képes vagyok elsiklani egy kevésbé szembetűnő jel felett, és a memóriám sem a régi már.
Khan bólintott, nem tűnt meggyőzöttnek.
- Köszönöm az információt. Ne feledje - állt fel, jeges tekintete szinte keresztüldöfte a professzort -, hogy ki az ellenség.
A szobájába tartva Khan könnyedén emlékezetébe idézte a klónok és Benedict nevét.
A professzor titkol valamit.
Eközben valahol máshol Amerikában
Zöld köpeny úszott a levegőben, a bőrtalpú csizma nesztelenül érintette a földet. Loki némán haladt végig a folyosón, az emberek úgy mentek el mellette, mintha ott sem lenne.
Vagy csak képtelenek voltak látni.
A jégherceg szemlélődött, eszébe vésett pár nevet és arcot, majd határozottan irányt változtatva egy újabb folyosóra kanyarodott. Szemei üvegesen meredtek előre, a ravasz csillogásnak nyoma sem volt. Szinte gépiesen emelte meg jogarát, és öltötte fel a dundi asszisztens alakját. Bekopogott egy szobába - kis tábla hirdette, hogy Edward Monroe, kerületi ügyész birodalmába lép be -, a bélelt, fényesre csiszolt ajtó puhán nyílt ki, felfedve a mögötte lévő irodát. Szürke öltönyös, borotvált férfi ült az íróasztalnál, a kezében tartott ezüst toll szabályosan szántotta a sorokat a papíron.
- Elnézést, Mr. Monroe! - köszörülte meg a torkát Loki, szájából vékony, női hangok peregtek. - A főügyész úr beszélni kíván önnel.
A szőke, sápadt férfi kíváncsian kapta fel a fejét.
- Mondta, milyen ügyben?
- Nem, csak azt, hogy sürgős.
Monroe letette a tollat, felállt, és megigazította magán az öltönyt. Nem tudta, mi okból keresheti a főügyész, de talán kap végre egy ügyet.
- Az irodájában várja - tette hozzá asszisztens-Loki, mire az ügyész bólintott.
Lesietett a lépcsőn, észre sem véve - hiszen nem is tudta volna - az őt követő Lokit. Az isten, immár valódi alakjában, láthatatlanul követte a férfit. Amaz kihajtott egy ajtót és kilépett a lépcsőházból egy kis udvarra, amit dohányzásra jelöltek ki az alkalmazottaknak. A hideg felkúszott a lábán, megborzongott.
Ám nem egyedül a hideg miatt. Megtorpant, ahogy megérezte tarkóján a metsző pillantást.
- Edward Monroe - ejtette ki Loki a szavakat, szenvtelenül, minden hangsúly nélkül. Jogarsuhintás, és az éppen csak észbe kapó férfi megpördült a levegőben, majd térdre esett az isten előtt. Szája kiáltásra nyílt, de csak néma tátogásra volt képes. - Gerald Splitman üdvözletét küldi, kígyó - vicsorodott el Loki, arcán idegen kifejezés ült.
A férfi fejében egymást kergették a gondolatok. Nem ismerte a nevet, sem ezt a futóbolondot, de mire elgondolkodhatott volna a szíve felé közelítő kék ragyogáson, szeme fennakadt, és halottan zuhant a hideg kőre.
