Tizenharmadik Fejezet - Végjáték, avagy ha te akkor én is

Helló, kedves láthatatlan olvasóim az univerzum minden sarkából!

Most elégedett vagyok a munkatempómmal, és bátran kijelenthetem, hogy legkésőbb szeptemberben véget fog érni a történet. Büszke vagyok rá, mert az a kis szösz ötlet olyan szépen formálódott az elmúlt évben, amit nem tudtam elképzelni az elején.

Remélem, ti is élvezitek, a fejezethez pedig jó olvasást kívánok ^^

Ui.: és bocsi a szarkasztikus köszönésért, de senki nem szeret a falnak beszélni írni.

Loki kifulladva torpant meg a metróalagút fala mellett. Egészen idáig sprintelt, miután lerázta a Féltestvéreket - illetve majdnem mindet. A metróban rajta kívül egyetlen ember várt a szerelvényre, kapucniját mélyen a fejére húzva, mindössze őszes szakálla látszódott az arcából. Loki jól megnézte magának, ahogy felszálltak a metróra, a férfi görnyedten, esetlenül cipelte magával hatalmas szatyrát.

Szánalmas emberi lény - fintorgott Loki, aztán követve a férfit eltűnt a metróban.

Khan arca a megszokottnál is vadabb érzelmeket tükrözött: szeme villámokat szórt, szája sarka idegesen rángott.

- Tudhattam volna, a francba is! - vágta le magát egy padra a park szélén, ahol összegyűltek.

- Hologramok voltak, ugye? - ült le mellé Benedict, Smaug idegesen járkált fel-alá.

Khan bólintott, Benedict a térdére támaszkodott és fejét leszegve hatalmasat sóhajtott.

- Nyamvadt mágia. Ez így nem igazságos.

- De még mennyire hogy nem - értett egyet Khan. - Elegem is van Lokiból meg a varázspálcájából - váltott gunyoros hangnemre a katona. - Smaug, a te Lokid is hologram volt?

Smaug megtorpant, arcára egészen halovány pír kúszott.

- Azt hiszem, nem, nem tudom, nem vagyok benne biztos…

- Nem vagy benne biztos?! - Khan hangja a krákogás és a sikítás határán ingadozott, a történtek láthatóan betettek a szuperkötél idegeinek. - Hogy...

- Nem tudom, mert elvesztettem! - kiáltott fel Smaug, hátat fordítva  Khannak és a színésznek, vállai meggörnyedtek, szárnyai ernyedten lógtak a földre. - Sajnálom, elszúrtam. Duplán. Legközelebb nem hátráltatlak titeket.

A fiú két lépéssel és hatalmas szárnycsapással a levegőbe vetette magát, s kiérve a lámpák fényköréből eltűnt a sötétben.

Benedict a kezébe temette az arcát.

- Azt hiszem, ezt a csatát elvesztettük. Ezt is.

Khan nem szólt semmit, csend ült meg a két Féltestvéren. A bogarak zümmögve köröztek a fejük felett égő lámpa körül, egyre kevesebb ember bukkant fel a parkban.

- Hé Ben - szólt hirtelen Khan, kihúzva magát, körbekémlelve a parkban. - Hol van Sherlock?

Benedict is úgy emelte fel a fejét, mintha villám csapott volna belé.

- Úristen, tényleg...

Loki felsétált a metróból, az éjszakai hűvös az arcába vágott, meglebbentve hollófekete tincseit. Még mindig a belvárosban járt, és egyenlőre szabad akaratából cselekedett. Átsétált a forgalmas útkereszteződésen, oda se bagózva egy kutyára, aki a zebra közepén lecövekelve hangosan megugatta.

Na most merre? - gondolta, és ebben a pillanatban pupillája kitágult, és Splitman elméje betöltötte a tudatát. Üveges tekintettel, engedelmeskedve Splitman utasításainak átvágott a bevásárlóutcák tömegén, míg el nem érte egy panelrengeteg szélét. A magas házak azonban nem az elhagyatott, romos lakástömbök kategóriájába tartoztak, üvegezett, puccos és drága épületek sorakoztak Loki szeme előtt. Az út túloldalán egy éjjel-nappalos kisbolt terpeszkedett, ajtaján épp egy fekete kalapos nő lépett be ruganyos léptekkel, bevásárlószatyrát lóbálva. Cseppet sem volt furcsa látvány itt, New Yorkban.

A jégherceg a megfelelő ajtót megkeresve beütötte a kapukódot, amiről fogalma sem volt, honnan tudta, és sietős léptekkel felrohant a lépcsőn. Tudta - illetve Splitman tudta -, hogy az adott lakásban sípol a kapucsengő, ha valaki annak a kódjával lép be a panelba, így minél hamarabb fel kellett érnie, hogy a célszemélynek ne legyen ideje felkészülni.

Egy, kettő, három emelet, a negyediken Loki megtorpant és körbefordult, közben érezte, ahogy elméje felszabadul Splitmantől. Egy, kettő, harmadik ajtó? Nem, a második. Lenyomta a kilincset - zárva volt. Az isten vállat vonva berúgta az ajtót, aztán kikerülte a feje irányába küldött csapást, és újabb rúgással a földre küldte ellenfelét.

Viktor Kozlowskij cingár, vékonydongájú férfi volt, éppen csak belépve harmincas évei elejébe. Kerek szemüvege mögül döbbenten, épp csak egy pici rémülettel bámult a betolakodóra, ajkait elszántan összepréselte.

- Ki maga?

Loki felkuncogott. Ez a senki a földön fetrengve is számon meri kérni őt, ezen nem lehet nem szórakozni.

- Az nem a te dolgod, ember.

Bár azért az a tény maga is elég abszurd volt, hogy Kozlowskij nem ismerte fel. Az előző két áldozatot álcában közelítette meg, de ilyen későn őszintén leszarta, ki látja meg és ismeri fel.

Kozlowskij feltápászkodva megpróbált átsurranni Loki kinyújtott, a jogart tartó keze alatt, de a jégherceg nevetve lökte vissza, aztán vonásai fagyos vicsorba torzultak, ahogy megragadta a férfi pólóját, és emberfeletti erővel megemelte.

- Tudod, féreg, nem szívesen társalgok itt veled, de a kötelesség az kötelesség, én pedig szeretném ezt az affért minél rövidebbre zárni.

Kozlowskij szépen lassan kezdte felfogni a helyzetét, szeme rémülten keresett menekülőutat.

- Mi... mit akar?

Loki fintorgott.

- Kérdések, ostoba kérdések.

Még mindig megemelve a tudóst Loki beljebb lépett a lakásba.

- Ó, gyerekszoba! - pillantott balra, ahol egy matricázott, kékre festett falú kuckót rendeztek be. - És még egy… - A másik oldalon rózsaszínes, habos-babos lánybirodalom rejtőzött az ajtó mögött. Loki tovább vonszolta az immár halálra rémült Kozlowskijt, át a puccos konyhán, be a hatalmas nappaliba, aztán kilökte az erkélyajtót.
A tudós megragadva az ajtó mellé támasztott seprűt kétségbeesett kísérletet tett a menekülésre, oldalba csapva Lokit a fanyéllel. Fém kongott, ahogy a ‘fegyver’ nekiverődött a ruha alá rejtett páncélnak, Loki pedig a korláthoz csapta Kozlowskijt. A tudós érezte a hideg fémet a háta alatt, látta maga felett a fényszennyezett eget, s kapálózva próbált kiszabadulni.

- Felesleges ellenállnia, ember. Így is-úgy is meg fog halni.

- De miért? - fakadt ki a férfi. - Mivel ártottam magának?!

Loki vállat vont.

- Nekem semmivel, de a munkaadóm, nos… A lényeg, hogy küldött egy üzenetet…

A jégherceg Kozlowskij füléhez hajolva pár szót súgott bele, a férfi szemében értetlenség lobbant fel.

- De én semmi ilyet…

A mondatot már sosem fejezhette be, s másnap az újságok döbbenten számoltak be a sikeres tudós és jómódú családapa tragikus öngyilkosságáról.

A kisbolt üvegezett ablakai mögött álló kisasztalok egyikénél a fekete kalapos nő fürkésző, jégkék szemekkel bámulta az utcát. Mögötte a pultnál elszunyókált az eladónő, de őt ez cseppet sem zavarta. Hosszú ujjaival halkan dobolt az asztalon, majd megunva a várakozást lekapta a kalapot, majd a szintén fekete parókát is a fejéről. A vastag, sötétkék ballonkabáttal együtt a fogasra dobta az álruha részeit és megrázta göndör haját, majd röpke pillantást vetett a csuklójára, ahonnan eltűnt a kis korong, amit korábban az összes Féltestvérnek viselnie kellett.

Sherlock a kirakat párkányára ült, halántékát a hűvös üvegnek támasztotta. Körülbelül húsz perce várhatott Lokira, aki minden bizonnyal következő áldozatához sietett.

Aztán valami megváltozott.

Sherlock szeme felcsillant, pulzusa az egekbe szökött, ahogy megpillantotta az erkélyre kilépő párost. Felpattanva beletúrt a szatyorba, amit mindvégig magával hurcolt. Egy fekete esernyő, egy körszakáll és egy paróka, majd egy hosszú cigaretta és sárga sál került elő belőle, és mire Kozlowskij élete véget ért, Sherlock készen is állt. Kiosonva a boltból egy sarokkal hátrébb sietett, majd lassú sétával, kellemeset szippantva a  cigarettából lefele indult az utcán.

Loki dolga végeztével kilépett a panelból. Csak egy esernyős, körszakállas férfi cigarettázott az utcán ráérősen, egyébként minden kihalt volt - bár az hulla sokat rontott volna az összképen, ha nem lett volna ilyen sötét. Loki imádta, hogy annak a fura férfinak semmi nem tűnt fel, ami az utca túloldalán történt.

Mit nem tesz a sötét és az érdektelenség!

Aztán elégedetten elmosolyodott. Perceken belül szabad lesz, és akkor jaj neked, emberiség!

Uram, azt hiszem, a megállapodásunk itt véget ért - üzent Splitmannek. A válasz érkeztével arcáról minden érzelmet le lehetett olvasni.
 - Hogy? Nem, nem! Nem ez volt az alku! - Loki arca megmerevedett, szeme veszélyesen villant. Lassan, lépésről-lépésre lezárta az elméjét, még sosem küzdött ennyire erősen béklyói ellen. Homlokán legördült egy verejtékcsepp, s érezte, ahogy Splitman fárad, lassan feladja a harcot, ő pedig átveszi felette az uralmat.
Loki ajkára vészjósló mosoly kúszott, ahogy még egy utolsó üzenetet küldött korábbi fogvatartójának.
 - Vigyázzon, Splitman...

Sherlock ujjai elfehéredtek, ahogy szorította az esernyőt. Végig látta a jelenetet, és biztos volt benne, hogy nagyon nagy bajban vannak. Ha Loki elszabadult, akkor immár két ellenféllel kell szembeszállniuk, és mind tudták, mennyire veszélyes a jégherceg, ha elszakad nála a cérna.

Sürgősen tennie kellett valamit.

A jégherceg - bosszús pillantásokat vetve félig használhatatlan jogarára - sietős léptekkel vette az irányt a külváros felé. Egyre kisebb, egyre toprongyosabb házak előtt haladt el, egyre több ember kószált az utcákon céltalanul, megerősítve Lokit a “szánalmas férgek” elméletében.

Pontosan tudta, hova kell mennie.

Splitman felrúgta a megállapodást, és ezzel elvesztette a maradék tiszteletét is az istennél. Ha nyugton marad, talán megúszta volna, de így… nem volt helye Loki tervében.

A bőrcsizmák alatt kavics csikordult, ahogy egy járhatatlan kisutcába kanyarodott.

Egyetlen egy dologra tudta még használni Splitmant.

Benyitott a házba, ahová annyiszor lépett már be öntudatlanul, rabigában, ám most ő volt a főnök. Splitman a szoba közepén állt mozdulatlanul, ahogy a jégherceg megparancsolta neki. Loki csettintett, Splitman kissé meghajolt.

- Mit parancsol, hercegem?

Loki hányni tudott volna a klón hangjától, de jogarát felé nyújtva csak ennyit mondott:

- Javítsa meg.

Tizenkettedik Fejezet - Má' megint?

Helló, kedves unatkozók, fangörcsölők és az univerzum egyéb idetévedői!

Új fejezet, őszintén fogalmam nincs, mennyi idővel az előző után, de a lényeg hogy itt van, nagyon friss és egyre közeledünk a végéhez...
Remélem, a nyáron tudom tartani a tempót az írással.
Nos, jó olvasást, aztán várom a véleményt, mert *muhaha* *nem mond semmit*
Pussz: Babu

A labor csendes volt, még a professzor gépei sem zümmögtek. A folyosó ablakáról beszűrődött a város fénye, amit az égen úszó felhők vertek vissza a hatalmas épületekre, a félhományos szobában Loki unottan pillantott körbe. Unatkozott, a klónok és az angol eltűntek aludni, a professzort meg ki tudja, épp hol töri az agyát valami esztelen találmányon. A jégherceg hátradobta volna a haját, ami idegesítően az arcába tapadt, de kezét körültekintően összebilincselték maga előtt. Szóval csak fújkodta a fekete tincseket, feladva minden méltóságát.

Hol késik már?

Már nem kell sok ideig kibírnia itt. Ha nem jön semmi közbe, a félvér teljesíti a parancsait, ő pedig kiszabadulhat.

Takk-takk-takk - koppantak Loki körmei a bilincsen. Akár másodpercek is lehettek volna.

Takk-takk-takk.

Végülis a terv nagy részét végrehajtotta. Már csak egy ember van hátra, a feladata pedig véget ér. Ő pedig szabad lesz.

A gondolattól mosoly kúszott a szájára, hideg, számító mosoly.

Takk-takk.

Az emberek olyan ostobák. Ez az angol is. Azt hittem, a detektívvel megpróbálnak kiszedni belőlem valamit -  gondolta Loki egy icipicit csalódottan. Így nem elég izgalmas legyőzni őket. Mert akkora lehetőséget kaptak! Egy szuperkatona, egy detektív, egy sárkányember - Egy kib*szott sárkányember! -, ezek pedig nem képesek kihasználni ezt az előnyt. Csak untatják.

Takk-takk.

Loki horkantott.

Végülis ő a cselvetés istene. Amúgy sem győzhetnék le.

Takk-takk-takk.

Apró kattanással nyílt az ajtó, Loki felkapta a fejét. A laborba beeső sápadt fényben egy pár szárny árnyéka rajzolódott ki.

Benedict éberen feküdt az ágyában. Tudta, hogy ennél rosszabbat nem is tehetne most, hiszen ha fáradt, nehezebben fog koncentrálni a feladatokra, így hátráltatni fogja a csapatot, de egyszerűen képtelen volt elaludni. Száguldottak a gondolatai, képek villantak fel a szeme előtt, fényesen, színesen és bántóan élethűen. Sophie mosolya, ahogy csillogó szemmel belékarol, Christopher gagyogása, mikor ki akart szállni a kiságyból, aztán a pillanat, amikor a répás bébiételt a tiszta ingjén találta, a kisfiú pedig hangosan kikacagta, barátok, illatok, tájak, egyre több és több. Próbálta elzárni az áradatot, más gondolatot állítani a helyébe, de egy-egy emlék mindig áttört a gáton, hiába szigetelte el az egész elméjét.

A színész arcán lecsordult egy könnycsepp. Elmondhatatlanul hiányzott neki a családja.

Belepislogott a sötétbe.

Vajon hány óra lehet?

Hirtelen fájdalom hasított a fejébe. Mintha valami teljes erővel belecsapódott volna a mentális védőfalaiba. Ijedten oldotta fel a zárat, egy másik elme pedig szinte bezuhant a gondolatai közé.

Ezt soha többet ne csináld, Ben! - ordított fel Khan. - Már azt hittem, Splitman téged is az irányítása alá vont.

Sajnálom, Khan. Nehéz ez az éjszaka. Történt valami?

Hogy történt-e?! - Khan hangja a lehető legfelháborodottabban csengett. - Najó, figyelj. Loki megszökött, de Smauggal a nyomában vagyunk.

Még jó, hogy észrevettem! - szólt közbe Smaug.

Benedict kipattant az ágyból.

Azonnal megyek én is!

Várj! - kiáltott Khan. - Szólj a professzornak és Sherlocknak is, rendben?

Benedict futva csapódott neki az ajtónak, ahol professzor aludni szokott. Lenyomta a kilincset, de a zár nem engedett.

- Francba! - csapott az ajtóra a színész ingerülten. Sem Sherlock, sem Champleton nem volt a szobájában, Ben pedig kezdett tényleg ideges lenni.

Sherlock, az anyád, hol vagy?!

Eddig hiába ostromolta mentálisan, a detektív nem válaszolt.

Sherlock, csak mondom, hogy Loki megszökött! Szóval értékelném, ha elárulnád, hol vagy és jönnél segíteni!

Hirtelen beletörődött sóhaj zúgott át az elméjén, és Sherlock tudatának fénye beúszott Ben szeme elé.

Itt vagyok, na!

Mi a csudát csináltál eddig?

A professzorral voltunk a laborban, és…

A laborban? - Benedict semmit nem értett. - De Loki megszökött! Nem vettétek észre?

Oh, igen. Egy másik laborban vagyunk. Champletonnal sikerült kitalálnunk, hogyan fordítsuk vissza a klónozás folyamatát.

Ez szuper! - Benedict úgy érezte, túl gunyoros volt a hangja, így inkább elismételte a mondatát. - Úgy értem tényleg szuper, de szerintem előbb el kellene kapni Lokit…

Persze-persze. Megyek már, várj meg a kijáratnál.

Benedict megnyugodott egy kicsit.

Oh és még valami! - szólt ismét Sherlock. - Hozz pisztolyt, ne legyünk felkészületlenek.

Benedict ha kelletlenül is, de lerohant az ötödik emeletre, az edzőteremben eltett két pisztolyt, tartalék tárakat, majd párosával ugrálva le a lépcsőn leszáguldott a földszintre. Kilépve az ajtón megcsapta a kora esti hűvös levegő, és Sherlock is már ott várt, az utcák rengetegében távolba bámulva.

- Hol vannak?

- Fogalmam nincs. Smaug csak annyit mondott, hogy ő repül, Khan meg azon van, hogy elszedje tőle a jogart.

Sherlock elhúzta a száját.

- Ez nem sok. De várj. Loki hogyan szökött meg?

A detektív jégkék szemei fürkészőn pihentek Benedicten, készen minden egyes apró reakció elraktározására. Sherlock gyanút fogott, most mindenki célkeresztben állt, aki valaha belépett a professzor felhőkarcolójába.

Benedict vállat vont.

- Őszintén? Fogalmam nincs. Próbáltam aludni, mikor Khan nekem esett. - A színész sokatmondón a halántékára mutatott.

Cumberbatch! Szükség van rátok! - robbant be elméjükbe Khan hideg hangja.

Mennénk mi, de fogalmunk nincs, hol vagytok! - puffogott Benedict. - Szóval ha lennél szíves…

Egy másodperc és ott vagyok.

Elhúzott előttük egy autó, és egy pillanat múlva Khan mellettük állt, hóna alatt a transzporterrel.

- Sullivan Street a park felé, indulunk!

Benedict hálás volt a láthatatlanná tévő csodaakárminek, de az üldözés még így sem volt zökkenőmentes. Sajgó csípővel kanyarodott rá a Sullivan St. felé vezető utcára, mert pár házzal korábban egy biciklis diszkréten letarolta a járdáról. Nehéz volt a ráérősen császkáló emberek között manőverezni úgy, hogy azok nem is látták őket, így figyelni sem tudtak, hogy ne állják el az útjukat. Páran utánafordultak a cipőtrappolásnak, de szerencsére az autók zúgása és az esti zsivaj elnyomta a hangot.

A városrész kaotikusan vegyes volt. A csapat elrohant egy nyomda, egy vegyeskereskedés, pár kiadó ház és egy rakat építkezés mellett, mire megpillantották a fényesen kivilágított parkot az út végén.

Khan balra küldte Sherlockot, jobbra Benedictet, maga pedig a főbejáraton lépett be a kocsimentes övezetbe. A Washington Square Parkban a legkülönfélébb emberek lézengtek, de lehetetlen volt nem kiszúrni a közöttük szlalomozó hollófekete hajú herceget - és itt Benedict ismét hálát adott a csodacuccnak, amiért ők a többi emberrel ellentétben láthatják egymást -,  már csak azért is, mert felette Smaug hatalmas szárnyai lebbentek fel és le.

Miért nem menekül? - tette fel a kérdést Ben értetlenül.

Khan válaszul kivetítette egy kék ékkődarab képét az elméjükben.

Csak ennyit sikerült megszereznem a jogarból, de enélkül nem megy sehova.

Vagy csak mi azt hisszük, hogy nem megy - gondolta pesszimistán Ben.

Khan nem reagált, így Benedict inkább szemrevételezte a helyzetet.

Smaug, itt vagyunk - üzent a sárkányfiúnak. -, bekerítjük Lokit!

Benedict zsebébe dugott kézzel, fejét leszegve elvegyült a tömegben. Próbált nem nekimenni senkinek, beolvadni, eltűnni, amíg Loki közelébe kerülhet. Óvatosan kitapogatta Loki elméjét, de ezúttal nem azt találta, amit várt. Sokkal fényesebben izzott a jégherceg elméje, ami azt jelentette, hogy Splitman is jelen van. A színész nem tudta, ez megkönnyíti-e a dolgukat, mert Splitmanhez sokkal nehezebb volt hozzáférni, Lokival viszont nem lehetett szót érteni.

Benedict hirtelen megtorpant.

Hova tűnt?

Körbefordult, de sehol sem látta az istent. Elnyomott egy káromkodást. Hangoskodó fiatalok, kézen fogva sétáló párok lézengtek mindenfelé, de Loki sehol sem volt. Benedictnek görcsbe rándult a gyomra. Nem veszthették el megint… már szólni akart Khannak, hogy Loki lerázta, mikor jobbra tőle megpillantotta az istent. Gondolkodás nélkül utána vetette magát, rohant, hogy leteperje Lokit, mielőtt ismét szem elől tévesztené. Ám Loki hátrapillantott és azonnal meglátta üldözőjét. Menekülni kezdett, Ben szorosan a nyomában volt. Kiértek a parkból, így a színész már nem láthatta, ahogy Khan, Sherlock és Smaug három másik irányba futnak.

Loki hiába próbált mindent, Benedictet nem tudta levakarni magáról. A színész e küldetés során még sosem volt ilyen elszánt. Egyre közelebb ért a jégherceghez, léptei hangosan koppantak a betonon.

Mindjárt…

Egy kereszteződéshez közeledtek, de Ben nem akarta kockáztatni, hogy Loki lerázza egy gyors irányváltással, szóval hirtelen elhatározással előrevetette magát, egyenesen Lokit célozva meg.

Aztán az isten alakja szertefoszlott Benedict kezei között, ő pedig fájdalmas kiáltással csapódott a járdának, s a világ kialudt körülötte.

Az emberek pedig megálltak, figyeltek, mert nem értették, mi történt, ám aztán - nem találva a hang forrását - inkább tovább siettek, visszasüllyedve saját átlagos életükbe.