Tizenharmadik Fejezet - Végjáték, avagy ha te akkor én is

Helló, kedves láthatatlan olvasóim az univerzum minden sarkából!

Most elégedett vagyok a munkatempómmal, és bátran kijelenthetem, hogy legkésőbb szeptemberben véget fog érni a történet. Büszke vagyok rá, mert az a kis szösz ötlet olyan szépen formálódott az elmúlt évben, amit nem tudtam elképzelni az elején.

Remélem, ti is élvezitek, a fejezethez pedig jó olvasást kívánok ^^

Ui.: és bocsi a szarkasztikus köszönésért, de senki nem szeret a falnak beszélni írni.

Loki kifulladva torpant meg a metróalagút fala mellett. Egészen idáig sprintelt, miután lerázta a Féltestvéreket - illetve majdnem mindet. A metróban rajta kívül egyetlen ember várt a szerelvényre, kapucniját mélyen a fejére húzva, mindössze őszes szakálla látszódott az arcából. Loki jól megnézte magának, ahogy felszálltak a metróra, a férfi görnyedten, esetlenül cipelte magával hatalmas szatyrát.

Szánalmas emberi lény - fintorgott Loki, aztán követve a férfit eltűnt a metróban.

Khan arca a megszokottnál is vadabb érzelmeket tükrözött: szeme villámokat szórt, szája sarka idegesen rángott.

- Tudhattam volna, a francba is! - vágta le magát egy padra a park szélén, ahol összegyűltek.

- Hologramok voltak, ugye? - ült le mellé Benedict, Smaug idegesen járkált fel-alá.

Khan bólintott, Benedict a térdére támaszkodott és fejét leszegve hatalmasat sóhajtott.

- Nyamvadt mágia. Ez így nem igazságos.

- De még mennyire hogy nem - értett egyet Khan. - Elegem is van Lokiból meg a varázspálcájából - váltott gunyoros hangnemre a katona. - Smaug, a te Lokid is hologram volt?

Smaug megtorpant, arcára egészen halovány pír kúszott.

- Azt hiszem, nem, nem tudom, nem vagyok benne biztos…

- Nem vagy benne biztos?! - Khan hangja a krákogás és a sikítás határán ingadozott, a történtek láthatóan betettek a szuperkötél idegeinek. - Hogy...

- Nem tudom, mert elvesztettem! - kiáltott fel Smaug, hátat fordítva  Khannak és a színésznek, vállai meggörnyedtek, szárnyai ernyedten lógtak a földre. - Sajnálom, elszúrtam. Duplán. Legközelebb nem hátráltatlak titeket.

A fiú két lépéssel és hatalmas szárnycsapással a levegőbe vetette magát, s kiérve a lámpák fényköréből eltűnt a sötétben.

Benedict a kezébe temette az arcát.

- Azt hiszem, ezt a csatát elvesztettük. Ezt is.

Khan nem szólt semmit, csend ült meg a két Féltestvéren. A bogarak zümmögve köröztek a fejük felett égő lámpa körül, egyre kevesebb ember bukkant fel a parkban.

- Hé Ben - szólt hirtelen Khan, kihúzva magát, körbekémlelve a parkban. - Hol van Sherlock?

Benedict is úgy emelte fel a fejét, mintha villám csapott volna belé.

- Úristen, tényleg...

Loki felsétált a metróból, az éjszakai hűvös az arcába vágott, meglebbentve hollófekete tincseit. Még mindig a belvárosban járt, és egyenlőre szabad akaratából cselekedett. Átsétált a forgalmas útkereszteződésen, oda se bagózva egy kutyára, aki a zebra közepén lecövekelve hangosan megugatta.

Na most merre? - gondolta, és ebben a pillanatban pupillája kitágult, és Splitman elméje betöltötte a tudatát. Üveges tekintettel, engedelmeskedve Splitman utasításainak átvágott a bevásárlóutcák tömegén, míg el nem érte egy panelrengeteg szélét. A magas házak azonban nem az elhagyatott, romos lakástömbök kategóriájába tartoztak, üvegezett, puccos és drága épületek sorakoztak Loki szeme előtt. Az út túloldalán egy éjjel-nappalos kisbolt terpeszkedett, ajtaján épp egy fekete kalapos nő lépett be ruganyos léptekkel, bevásárlószatyrát lóbálva. Cseppet sem volt furcsa látvány itt, New Yorkban.

A jégherceg a megfelelő ajtót megkeresve beütötte a kapukódot, amiről fogalma sem volt, honnan tudta, és sietős léptekkel felrohant a lépcsőn. Tudta - illetve Splitman tudta -, hogy az adott lakásban sípol a kapucsengő, ha valaki annak a kódjával lép be a panelba, így minél hamarabb fel kellett érnie, hogy a célszemélynek ne legyen ideje felkészülni.

Egy, kettő, három emelet, a negyediken Loki megtorpant és körbefordult, közben érezte, ahogy elméje felszabadul Splitmantől. Egy, kettő, harmadik ajtó? Nem, a második. Lenyomta a kilincset - zárva volt. Az isten vállat vonva berúgta az ajtót, aztán kikerülte a feje irányába küldött csapást, és újabb rúgással a földre küldte ellenfelét.

Viktor Kozlowskij cingár, vékonydongájú férfi volt, éppen csak belépve harmincas évei elejébe. Kerek szemüvege mögül döbbenten, épp csak egy pici rémülettel bámult a betolakodóra, ajkait elszántan összepréselte.

- Ki maga?

Loki felkuncogott. Ez a senki a földön fetrengve is számon meri kérni őt, ezen nem lehet nem szórakozni.

- Az nem a te dolgod, ember.

Bár azért az a tény maga is elég abszurd volt, hogy Kozlowskij nem ismerte fel. Az előző két áldozatot álcában közelítette meg, de ilyen későn őszintén leszarta, ki látja meg és ismeri fel.

Kozlowskij feltápászkodva megpróbált átsurranni Loki kinyújtott, a jogart tartó keze alatt, de a jégherceg nevetve lökte vissza, aztán vonásai fagyos vicsorba torzultak, ahogy megragadta a férfi pólóját, és emberfeletti erővel megemelte.

- Tudod, féreg, nem szívesen társalgok itt veled, de a kötelesség az kötelesség, én pedig szeretném ezt az affért minél rövidebbre zárni.

Kozlowskij szépen lassan kezdte felfogni a helyzetét, szeme rémülten keresett menekülőutat.

- Mi... mit akar?

Loki fintorgott.

- Kérdések, ostoba kérdések.

Még mindig megemelve a tudóst Loki beljebb lépett a lakásba.

- Ó, gyerekszoba! - pillantott balra, ahol egy matricázott, kékre festett falú kuckót rendeztek be. - És még egy… - A másik oldalon rózsaszínes, habos-babos lánybirodalom rejtőzött az ajtó mögött. Loki tovább vonszolta az immár halálra rémült Kozlowskijt, át a puccos konyhán, be a hatalmas nappaliba, aztán kilökte az erkélyajtót.
A tudós megragadva az ajtó mellé támasztott seprűt kétségbeesett kísérletet tett a menekülésre, oldalba csapva Lokit a fanyéllel. Fém kongott, ahogy a ‘fegyver’ nekiverődött a ruha alá rejtett páncélnak, Loki pedig a korláthoz csapta Kozlowskijt. A tudós érezte a hideg fémet a háta alatt, látta maga felett a fényszennyezett eget, s kapálózva próbált kiszabadulni.

- Felesleges ellenállnia, ember. Így is-úgy is meg fog halni.

- De miért? - fakadt ki a férfi. - Mivel ártottam magának?!

Loki vállat vont.

- Nekem semmivel, de a munkaadóm, nos… A lényeg, hogy küldött egy üzenetet…

A jégherceg Kozlowskij füléhez hajolva pár szót súgott bele, a férfi szemében értetlenség lobbant fel.

- De én semmi ilyet…

A mondatot már sosem fejezhette be, s másnap az újságok döbbenten számoltak be a sikeres tudós és jómódú családapa tragikus öngyilkosságáról.

A kisbolt üvegezett ablakai mögött álló kisasztalok egyikénél a fekete kalapos nő fürkésző, jégkék szemekkel bámulta az utcát. Mögötte a pultnál elszunyókált az eladónő, de őt ez cseppet sem zavarta. Hosszú ujjaival halkan dobolt az asztalon, majd megunva a várakozást lekapta a kalapot, majd a szintén fekete parókát is a fejéről. A vastag, sötétkék ballonkabáttal együtt a fogasra dobta az álruha részeit és megrázta göndör haját, majd röpke pillantást vetett a csuklójára, ahonnan eltűnt a kis korong, amit korábban az összes Féltestvérnek viselnie kellett.

Sherlock a kirakat párkányára ült, halántékát a hűvös üvegnek támasztotta. Körülbelül húsz perce várhatott Lokira, aki minden bizonnyal következő áldozatához sietett.

Aztán valami megváltozott.

Sherlock szeme felcsillant, pulzusa az egekbe szökött, ahogy megpillantotta az erkélyre kilépő párost. Felpattanva beletúrt a szatyorba, amit mindvégig magával hurcolt. Egy fekete esernyő, egy körszakáll és egy paróka, majd egy hosszú cigaretta és sárga sál került elő belőle, és mire Kozlowskij élete véget ért, Sherlock készen is állt. Kiosonva a boltból egy sarokkal hátrébb sietett, majd lassú sétával, kellemeset szippantva a  cigarettából lefele indult az utcán.

Loki dolga végeztével kilépett a panelból. Csak egy esernyős, körszakállas férfi cigarettázott az utcán ráérősen, egyébként minden kihalt volt - bár az hulla sokat rontott volna az összképen, ha nem lett volna ilyen sötét. Loki imádta, hogy annak a fura férfinak semmi nem tűnt fel, ami az utca túloldalán történt.

Mit nem tesz a sötét és az érdektelenség!

Aztán elégedetten elmosolyodott. Perceken belül szabad lesz, és akkor jaj neked, emberiség!

Uram, azt hiszem, a megállapodásunk itt véget ért - üzent Splitmannek. A válasz érkeztével arcáról minden érzelmet le lehetett olvasni.
 - Hogy? Nem, nem! Nem ez volt az alku! - Loki arca megmerevedett, szeme veszélyesen villant. Lassan, lépésről-lépésre lezárta az elméjét, még sosem küzdött ennyire erősen béklyói ellen. Homlokán legördült egy verejtékcsepp, s érezte, ahogy Splitman fárad, lassan feladja a harcot, ő pedig átveszi felette az uralmat.
Loki ajkára vészjósló mosoly kúszott, ahogy még egy utolsó üzenetet küldött korábbi fogvatartójának.
 - Vigyázzon, Splitman...

Sherlock ujjai elfehéredtek, ahogy szorította az esernyőt. Végig látta a jelenetet, és biztos volt benne, hogy nagyon nagy bajban vannak. Ha Loki elszabadult, akkor immár két ellenféllel kell szembeszállniuk, és mind tudták, mennyire veszélyes a jégherceg, ha elszakad nála a cérna.

Sürgősen tennie kellett valamit.

A jégherceg - bosszús pillantásokat vetve félig használhatatlan jogarára - sietős léptekkel vette az irányt a külváros felé. Egyre kisebb, egyre toprongyosabb házak előtt haladt el, egyre több ember kószált az utcákon céltalanul, megerősítve Lokit a “szánalmas férgek” elméletében.

Pontosan tudta, hova kell mennie.

Splitman felrúgta a megállapodást, és ezzel elvesztette a maradék tiszteletét is az istennél. Ha nyugton marad, talán megúszta volna, de így… nem volt helye Loki tervében.

A bőrcsizmák alatt kavics csikordult, ahogy egy járhatatlan kisutcába kanyarodott.

Egyetlen egy dologra tudta még használni Splitmant.

Benyitott a házba, ahová annyiszor lépett már be öntudatlanul, rabigában, ám most ő volt a főnök. Splitman a szoba közepén állt mozdulatlanul, ahogy a jégherceg megparancsolta neki. Loki csettintett, Splitman kissé meghajolt.

- Mit parancsol, hercegem?

Loki hányni tudott volna a klón hangjától, de jogarát felé nyújtva csak ennyit mondott:

- Javítsa meg.