2016. december 19., hétfő

Első Fejezet - Ím a titokra fény derül

Helló, kedves fangörcsölők, unatkozók és az Univerzum egyéb idetévedői! 
Örömmel jelenthetem be, hogy meghoztam az első fejezetet. Először azonban köszönetet szeretnék mondani a sok kommentért és bátorításért, iszonyat hálás vagyok! Még nem publikáltam ilyen hosszú ficet - és valljuk be, ez nem egészen átlagos darab -, így folyamatosan izgulok, hogy nem rontok-e el valamit, szóval tényleg jó a pozitív visszajelzést olvasni ^^ 
Valamint már csak négy nap van Karácsonyig, így mindenkinek egy utolsó energialöketet küldök a maradék dolgozatokhoz, akiknek pedig már netalán nincsen suli, kellemes pihenést :) 
A fejezethez pedig jó szórakozást, remélem, ezúttal sem okozok csalódást! 
Pussz: Babu 

__________*-*__________

Benedict egy nagy, kör alakú teremben találta magát. Három jégvirágos ajtó nyílt a szobából, fehér köpenyükkel elrejtve, ami mögöttük van. A szoba közepén egy irányítópult állt, rajta egy számítógéppel, mellette furcsa gépezet, melynek egy nagy, mozgatható rúdja volt.
A professzor az asztal fölé görnyedve számításokat firkált egy papírra, észre sem véve, hogy látogatója akadt.
Benedict megköszörülte a torkát.
- Szép jó reggelt!
Mr. Champleton meglepetten kapta fel a fejét.
- Ó, hát eljött! Foglaljon helyet! - A professzor egy furcsa széket fordított a színész felé. - Ne ijedjen meg, ezt a fejére fogom csatolni, ellenőriznem kell pár dolgot. Utána ígérem, mindent elmagyarázok.
Benedict csak bólintott, úgysem tudott volna mit mondani. Fogalma sem volt, mi ez az egész, így gondolta, kivárja a megfelelő alkalmat a faggatózásra. Beült a székbe, és beletörődött a sorsába.
A professzor is leült mellé egy székre, a számítógépen feltűnő adatokat olvasva.
A gép zúgott, pittyegett, Mr. Champleton hümmögött.
- Egy apróság még mindig nem stimmel, de nem hiszem, hogy ki lehetne küszöbölni. Nos, Mr. Cumberbatch...
- Várjunk csak - szakította félbe Benedict a professzort. - Hogy érti, hogy nem lehet "kiküszöbölni?" - Még a végén ez a bolond összekutyul valamit a belső szerveiben, vagy tudja az ég, de ő nem várja meg.
- Semmi komoly, Mr. Cumberbatch, csak az energia termelődését figyeltem; vagyis inkább a nem termelődését, mivel a folyamat teljesen megszűnt. Így lehetetlen lesz újabb klónokat teremteni.
A prof szemmel láthatóan csalódott volt, ám Benedict megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
 - Na már most! - csapott a térdére a prodesszor. - Készen áll? Elég... sokkoló lehet. Gondoltam, egy tea közben megbeszélhetnénk, olyan angolosan, de talán jobban megérti, ha szemléltetem. Ha mondanám, valószínűleg faképnél hagyna, hogy megőrültem.
- Szemlélteti? - kerekedett el Benedict szeme. Kezdett megijedni.
- Igen, pillanatokon belül megérti. De most válaszoljon egy kérdésemre. Mit érez, miután egy forgatás vége után elválik az eljátszott karaktertől?
- Háát - a színész zavarba jött az oda nem illő kérdéstől. - Hogyan is fejezzem ki magam... Valamiképpen a részemmé váltak, a jellemük belém épült. De én mindig igyekeztem önmagam maradni - tette hozzá gyorsan.
- Mit tett ezért? - ütötte tovább a vasat a professzor.
- Elnyomtam őket.  Az ő tulajdonságaikat, viselkedésüket, szociális hozzáállásukat.
- Nagyon jó, látom, kezdi érteni! - lelkesedett Mr. Champleton. - Sok energiájába került?
- Úgy vélem, igen - válaszolt vonakodva Benedict.
- No, látja? Tudja, mit csináltam én ezzel az energiával? A mesterséges villámmal felszabadítottam, és úgymond "elfogtam" magától. Ettől kómába esett, pont ahogy terveztem, és ebbe a székbe ültetve előhoztam az elnyomott jellemeket, majd megalkottam őket.
Benedict majdnem leesett a székről.
Hogy mit csinált? Az összes eljátszott karakterem valós lett? Ez őrült!  Voltak gonosz karaktereim is! - gondolta Benedict kétségbeesve.
- De professzor, minden tisztelettel, ez őrültség! Ők nem valósak, nem lehetnek azok! - nézett kétségbeesetten a férfira.
- Nyugodjék meg, kérem! - ismételte ittléte alatt sokadszorra a prof. - Nem az összeset, csak hármat hoztam létre. Sherlock Holmes, Khan és Smaug.
A színészt az ájulás környékezte.
- De a megalkotásuknál mellékeltem a gonosz tulajdonságokat! - nyugtatta meg Mr. Champleton, majd hirtelen elkomorult az arca. - A sárkánynál viszont akadt egy kis probléma. Elfogyott az energia, és lehetetlen volt pótolni, úgyhogy kénytelen voltam egy kis változtatást eszközölni... De nézze meg a saját szemével. - A professzor felállt, és odalépett az első ajtóhoz.
Benedict is feltápászkodott. Még mindig nem tudta elhinni, ami történt, és most szembe fog nézni saját magával. Legszívesebben azonnal tárcsázta volna a Scotland Yardot, esetleg az FBI-t, ha már kibaszott Amerikában vannak, vagy minimum ordítva kirohant volna az utcára.
Ám nem tette, helyette csak vett egy mély levegőt, és odalépett az ajtó elé.
- Készen áll? - kérdezte Mr. Champleton.
- Fogjuk rá.
A tudós megnyomott pár gombot a falon lógó táblán, és az ajtóról lassan leolvadt a jég, láthatóvá téve a bent álló embert.
Hosszú, fekete kabátja és kék sálja volt, fekete öltönyt és lakkcipőt viselt. Göndör haja homlokába lógott, szeme csukva  volt, arca tökéletes nyugalmat árasztott.
- Íme, minden idők leghíresebb detektívje, Sherlock Holmes! Ugyanazokkal a tapasztalatokkal és emlékekkel. Hát nem nagyszerű? - lelkendezett a professzor.
- Ez valóban zseniális, mi több... hihetetlen. - Benedict tátott szájjal bámulta a klónt, ám amint észrevette, azonnal rendezte arcvonásait. - Ő én vagyok! - tátogott döbbenten. - Vagyis majdnem. Mit fog szólni az állam? Egyáltalán mit akar velük kezdeni?
- Nem tudom biztosan, talán szolgálhatnák a hazáját. Holmes mint nyomozó, Khan mint katona, például. - A professzor vállat. - Bár én nem akarok belőlük hasznot húzni, engem a tudásvágy hajtott, nem a pénz. Még rengeteg vizsgálatot kell lefuttatnom, hogy megtudjam, életképesek-e, de utána muszáj lesz felébreszteni őket. Na de menjünk tovább - intett a többi üveg felé.
A következő ajtóról is leolvadt a jég, és megpillantották a Star Trekből ismert, rettegett Khant, akit csak Rohadéknak becézgettek. Sápadt arca rezzenéstelen volt, kötélizmain megfeszült a fekete egyenruha.
Benedictet kirázta a hideg.
- Akkor... ő itt nem forral gonosz terveket ellenünk, hanem kész alávetni magát feljebbvalójának?
- Pontosan. De emlékeztetem, hogy mivel Ön magában hordozta az ő tulajdonságaikat, ők is hasonlítanak magára. Mintha féltesvérek lennének.
- Értem.
- Most jöjjön Smaug. Vele volt egy kis probléma...
A következő ajtó mögött egy groteszk és abszurd látvány tárult a színész szeme elé.
Egy magas emberalak állt a fülkében. Amit Benedict először észrevett, az a háta mögött ernyedten lógó sárkányszárnyak voltak; Smaug nem volt más, mint egy félig ember, félig sárkány lény. Vonása és termete megegyezett Benedictével, de egy kicsivel izmosabb volt, végtagjai sárkányszerűbbek voltak, kézfejét és arcát néhol pikkely fedte. Ruháját mintha tündék készítették volna, bőr és fém igazi fantasztikus ötvözete ragyogott a sárkányemberen. Haja rakoncátlan, sötétbarna tincsekben hullott a vállára, de a legfeltűnőbb a szeme volt, a többiekével ellentétben tágra nyílva meredt rájuk.
Benedict döbbenten hőkölt hátra.
A sárkányembernek vörösen izzó szeme és keskeny pupillája volt, mint az igazi sárkányoknak.
- Mi az ördög ez?
- Smaug, ki más? Mivel a sárkányhoz nem volt elég energia, emberré alakítottam. Na, mit szól? - A prof kiváncsian fürkészte a színészt pápaszeme mögül.
- Ez igazán... - kereste a megfelelő szavakat Benedict - Lenyűgöző. Hatalmasat alkotott, Mr. Champleton, csak gratulálni tudok! - Benedict elismerőn nyújtott kezet a professzornak. Minden körülmény ellenére fantasztikus dolgot vitt véghez, mégha nem is volt feltétlenül tisztességes az eljárása, és nem győzte meg a színészt a klónok megbízhatósága felől.
- Köszönöm! - bólintott a professzor. - Esetleg van ötlete, hogy mire lennének jók? Csak van valami, mármint a szórakoztatóiparon kívül, ahol alkalmazni lehet őket! Gondolkodtam már rajta, de egyik megoldás sem bizonyult tökéletesnek.
- Majd gondolkodok rajta, de most ha megengedi, visszavonulnék, eléggé kimerített ez a bemutató. Holnap újra a rendelkezésére állok.
Mr. Champleton bólintott, majd újra belemerült vizsgálataiba.

2016. június 10., péntek

Prológus

Helló, kedves fangörcsölők, unatkozók és az Univerzum egyéb idetévedői!
*megtapsolja magát a köszönésért*
Nem bírtam ki a holnapot, muszáj felraknom a Prológust, mert úristendenagyon izgulok. Petrától kaptunk egy csodás trailert (katt), amit fel is pakolok, amint eljutok odáig... Pfúh. Nyakamon a Karácsony, SYS-t kellene írnom, de na, most már tényleg muszáj belevágni ebbe a történetbe.
Túl sok duma, mi?
Vegyük komolyra a szót. A Féltestvérek ünnepélyesen is megnyitja a kapuit, kezdődjön a képzeletbeli és valós kalandok sora!
*széttárja a kezét*
Legyetek üdvözölve!

__________*-*__________

 - Szóval, Mr. Cumberbatch, elvállalja a Mester szerepét? - kérdezte a férfi immár sokadszorra, miután a színész végigrágta magát a forgatókönyvön, és összehasonlította a forgatások időpontjait a határidőnaplójával. Komplikált beszélgetés volt, Moffat mindenképpen szerette volna befűzni a színészt.
- Attól tartok, vissza kell utasítanom, Mr. Moffat. Biztosan találnak nálam megfelelőbb embert is! - tette le Benedict Cumberbatch a szerződést az asztalra. Bár a Sherlock eredményes gyümölcse volt a Moffattal közös munkájának, a Doctor Who végtelen számú epizódjaihoz sehogy sem fűlött a foga.
- Nagy kár! - sóhajtott a rendező. - Ön igazán ígéretesnek mutatkozott az ilyen szerepek terén...
- Talán majd máskor - tett pontot a beszélgetésre Benedict.
- Szaván fogom! - mosolygott Moffat, majd fölállt az asztaltól és kezet nyújtott a színésznek. Barátságosan kezet ráztak, hisz' az üzleti kapcsolaton kívül is jó ismerősök voltak.
- A viszontlátásra, Mr. Moffat!
- A viszontlátásra!
Benedict a fogashoz sétált, felvette nagy, fekete kabátját, felkapta átlátszó esernyőjét, majd egy másik ajtón át kilépett a BBC tárgyalóterméből, ki a londoni, nyirkos estébe. Lábait automatikusan rakta egymás után, szemét a víztől csillogó járdára szegezte. Pedig London különösen szép volt a tavaszi esőben, a köd felszállt, az esőillat felfrissítette munkában eltompult agyát.
Ahogy hazafele sétált, taxik húztak el mellette, esernyős emberek kerülgették egymást a szitáló esőben. Most ő is egy volt közülük, a rohangáló, munkába járó, teljesen átlagos emberek közül, pedig ő közelsem érezte magát ilyennek. Színész volt, nem egy személy. Akárhány szerepet eljátszott, egy kicsi mindig benne maradt annak a karakternek a jelleméből. Mint egy emlék, hogy akkor valaki más volt. De ő nem szerette, hogyha az életben azonosították ezekkel az emberekkel, mélyen eltemette magában ezeket a személyeket. Ő nem egyenlő velük, nem Sherlock Holmes, sem Alan Turing, ő Benedict Timothy Carlton Cumberbatch, senki más.
Rövid séta után odaért ideiglenes otthonához, amit a Sherlock negyedik évadának forgatási idejére bérelt ki. Az eső egyre jobban zuhogott, hangosan verte az ablaktáblákat, feltöltötte a járdák mélyedéseit, és eláztatta az utcákon elhagyott újságokat. Az autók kereke csikorgott a nedves úton, lámpájuk fénye tükröződött a fekete, nedves pocsolyákon. A felhők hangosan morajlottak, a vihar a tetőpontjához közeledett. Benedict bíbelődött egy ideig a zárral, míg beletalált a kulccsal, s mikor belépett, villám lobbant a háta mögött.
Miután magára zárta az ajtót felkapcsolta a villanyokat, majd a nappaliba sétálva kinézett az ablakon. A város kezdett elnéptelenedni, csak az autók hasították tovább kitartóan a nedves utcákat.
Ekkor ismét villám hasított az égbe, gigászibb és fényesebb, mint az eddigiek, és hatalmas robaj kiséretében, szemfájdító villanással egyenesen a színész nappalijának közepébe csapódott. Benedict elvágódott a rázkódó, füstölgő padlón és elsötétült előtte a világ.

Benedict lassan tért magához, egy fehér szoba körvonala derengett fel előtte, majd minden újra elhomályosult. Néha egy ember beszélt hozzá - egy férfi - de sosem értette, amit mondott. Mikor magához tért pár percre, mindig ugyanazt látta, a fehér szobát. A színésznek fogalma sem volt, mennyi ideje fekhetett ott.

- Uram, ébren van? Magához tért?
Az első szavak, melyeket kómába esése óta hallott. Egy arc hajolt fölé, a titokzatos férfi. Ősz körszakálla volt, kerek pápaszeme mögött vidáman csillogtak apró szemei, magas homloka tudósra vallott.
- Mi... mi történt? Kicsoda ön? Hol vagyok? - ontotta magából a kérdéseket Mr. Cumberbatch magához térve. Kissé forgott vele a világ, ahogy ülő helyzetbe tornázta magát, hogy érdemben társaloghasson fogvatartójával.
- Hogy első kérdésére válaszoljak - az öregúr letelepedett egy karosszékbe -, Ön egy kísérlet első alanya; a villám, ami eltalálta, mesterséges volt. A másik kérdése, hogy ki vagyok én. A nevem William Champleton, de szólíthat professzornak.
A férfinak kellemes, mély tónusú hangja volt, Benedict sajnálta, hogy elrontja az amerikai akcentussal.
 - Tudós vagyok, ebben az épületben terveztem meg a kísérletet, de egyenlőre elég, ha ennyit tud rólam. Most magára hagyom. Pár nap múlva teljesen rendbe jön, addig aludjon, később ismét meglátogatom, és beavatom önt. Ennivalót azon a szekrényen fog találni. Nos, viszlát!
Mr. Champleton kicsoszogott a szobából. Kattant a zár, és Benedict egyedül maradt csapongó gondolataival.
Ezek szerint fogoly vagyok - gondolta.
Kikászálódott az ágyból és körülnézett a szobában. Fehér falak, egy ágy, szegényes berendezés. Óvatosan az ablakhoz sétált, elhúzta a szintén fehér függönyt. Alatta hatalmas mélység tátongott, magas, üvegablakos házak állták körül a körforgalmakat, épp csak egy szeletet láttatva az égből. Lent utak futottak, a levegő füstös volt a száguldó autók kipufogójától. Ám feljebb kitisztult az ég, a vakító két boltozatról ragyogón sütött a nap. A színész kitárva az ablakot boldogan szívta be a friss levegőt. Lentről felhallatszódott az autók dudálása és zúgása, a város kavalkádban úszott. Ahogy Benedict óvatosan kihajolva szemügyre vette az épületet hatalmas, üveges ablakokat látott. Egy olyan felhőkarcoló félében lehetett, ki tudja, hol. Talán nem is Angliában.
Visszafordult a szoba felé, és odasétált az egyetlen említésre méltó bútorhoz a szobájában: a könyvespolchoz. Kezét óvatosan végighúzta a bőrkötéses könyvek gerincén, beleszippantott a régi, poros papír illatába.
Hirtelen megszédült, visszarogyott az ágyra.
Egy kis szekrény állt az ágya mellett, most viszont nem étel, hanem egy pohár víz állt rajta. Benedict felhajtotta, ám azonnal fehér köd ereszkedett a szemére, majd álomba zuhant.

Mikor következőnek felébredt, a feje teljesen tiszta volt. Felült az ágyban és körülpillantott, az öregúr nem volt a szobában. Ágya végébe frissen vasalt, szürke öltönyt készítettek, kék nyakkendővel és fekete lakkcipővel. A színész végignézett magán, csíkos pizsama volt rajta. Nem emlékezett rá, hogy átöltözött volna.
A szekrényre ezúttal ki volt készítve a reggelije, narancslekváros pirítós és egy bögre kávé. A tálcán egy kis cédula is volt, a következő szöveggel:

Tisztelt Mr. Cumberbatch!
Sajnos egy probléma miatt nem tudtam meglátogatni, ezért elnézését kérem! Ha magyarázatot szeretne, jöjjön le három emeletet, ott rögtön az első teremben megtalál. A ruhát tekintse ajándéknak.
Prof. Champleton

A professzornak határozott írása volt, szabályos, kissé szálkás betűi katonás rendben sorakoztak a papíron.
Benedict megreggelizett, felöltözött és közben azon töprengett, hogy vajon milyen kisérletet végezhettek rajta, hogy hol lehet most és hogy milyen problémája akadhatott az öreg profnak. Azután megrázta a fejét. Miért ezeken gondolkodik, mikor sokkal fontosabb dolga is lenne? Fel kellene hívnia Sophie-t, hogy ne aggódjon miatta, a rendezőt, hogy késni fog a forgatásról, és talán - ne adj Isten - az ügyvédjét is. Hiszen itt, bármilyen eget verő új felfedezésről van is szó, emberrablás történt.
Gondolatai őrülten kavarogtak a fejében, ahogy lebotorkált a lépcsőn. Furcsállta, hogy ebben a hatalmas épületben nincs lift. Szökésre nem is gondolt, semmi értelme nem lenne, na meg túl kíváncsi volt. De azért elhatározta, hogy amint alkalma akad, jelt ad magáról.
Végül megtalálta az ajtót, angol hidegvérrel kopogtatott, majd benyitott.