Epilógus, yey-nem yey, de majd sírok nektek a búcsúposztban...
Jó olvasást!
Fénycsíkok kúsztak végig a plafonon, a napfény szép lassan uralma alá vette a szobát, belopózva a függöny résein keresztül.
Újabb reggel.
Benedict a hátán fekve bámult a semmibe, kezét a mellkasán nyugtatva. Arcán nedves csíkot hagytak a könnyek.
Naiv voltam.
Jó ideje ébren volt már, kipattantak a szemei, amint a nyugtató hatása elmúlt. Elmúlt, az agresszív bosszúvággyal együtt. Pedig olyan szívesen tett volna valamit, egy hazug történettel megsemmisíteni a professzor hírnevét és életét, valahogy, bárhogy megtorolni a tettét, de egyszerűen nem érzett magában hozzá erőt. Az egyetlen érzés, ami maradt benne, az üresség volt.
Az élet nem habostorta.
Nem is szeretem a habostortát.
Kezdek megőrülni.
Nem kereste senki, se Tom, sem a professzor nem kopogtatott az ajtaján, Benedict pedig nem tudta, örül-e ennek vagy sem. Csak egyet tudott: ki akarta törölni az elmúlt heteket az emlékeiből, hogy eltűnjön a fájdalom és a hiányérzet. Annyiszor kereste már elméje mélyén a többieket...
Mit fog ezután tenni? Visszamegy, kitalálva egy szerencsétlen történetet a sajtónak, hogy aztán egy pohár bor mellett elmesélje Sophie-nak az igazat? Vagy hazudni fog neki? Mit mond majd a feleségének? Tom mit fog mondani?
Hol van Tom?
Benedict hatalmasat sóhajtott.
Nem fekhet itt örökké, fel kell kaparnia magát és folytatni az életét, mert van miért. Ha Sophie és Christopher nem lennének, talán most az ajtó helyett az ablak kilincsére kulcsolná a kezét, a folyosó hidege helyett a szél meleg napfényt sodorna az arcába, talpa a jeges csempe helyett hűs levegőt érintene.
Az útja is sokkal hamarabb véget érne.
Ám helyette most Tom ajtaján kopogtatott. Várta barátja hangját, amiben mindig bujkál egy kis vidámság, várta, hogy legyen valaki, akivel őszintén beszélhet, aki megértheti, min ment keresztül, de senki nem válaszolt. A kilincs akadálytalanul hajlott le a keze alatt, a hálószoba üres volt.
Benedict - megtanulva, mit várhat a professzor házában - üzenet után kutatott. A szokásos helyen, egy kis éjjeliszekrény tetején meg is találta.
Kedves Benedict,
ezek szerint jól sejtettem, hogy meg fogsz keresni reggel!
Benedict a mondat végére odaképzelt egy jellegzetes Hiddleston-kacsintást.
De Champletonnál már nem találsz meg, a reggel fél tízes géppel hazarepülök Angliába. Nagyon remélem, te is hamar hazatérsz, mindenkinek nagyon hiányzol! Beszélj a professzorral, ő elmondja, mi a fedősztorink.
Üdvözöl barátod, Tom
P.S.: A következő kiruccanásunkat én fizetem ;)
Ezúttal Tom tényleg megdobta az üzenetet egy kacsintós fejjel.
Benedict felsóhajtott. Szeretett volna már hazatérni.
Zsebébe gyűrte az üzenetet, majd lassan bandukolva elindult az orra után. Fel és le lézengett az épületben, bele sem gondolva, hova tart. Aztán benyitott egy ajtón, és pislogott a helyiségben hirtelen felgyúló erős fényektől.
Az edzőterembe került.
Körbesétált, megérintve a kikészített felszerelést, a pisztolyokat, amikkel Sherlockkal és Khannal gyakoroltak, végigsétált a futópályán, megölelte a boksz zsákot, homlokát a hideg műbőrnek támasztva.
Soha nem gondolta volna, hogy ha együtt élne ezekkel a furcsa figurákkal, ennyire megkedvelné őket. Végülis… a történetük szerint Khan és Smaug nem is voltak jó emberek (történetesen egyikük sem volt ember, de ettől Ben most eltekintett), Sherlock pedig… Nos, ő Sherlock. Nem igazán harcol mások szeretetéért. Benedict, mégis megszerette őket, és kegyetlenül hiányoztak neki.
Oké, Ben, szedd össze magad - gondolta, s ellökte magát a boksz zsáktól. - Most megkeresed a professzort és lelépsz innen, haza a családodhoz.
Szokatlanul hamar megtalálta Champletont, aki az étkezőben, kezében újságot szorongatva ebédelt.
- Khm… Mr. Champleton! - szólt halkan Ben, az asztal végéhez sétálva. Kihúzta magát, arcáról semmit nem lehetett leolvasni, ha az ember nem nézett jobban a szemébe.
- Menjen csak.
A professzor válasza majdnem kizökkentette a színészt nyugalmából - ám nemhiába nevelkedett a világot jelentő deszkákon, rendíthetetlenül meredt az idős férfira.
- Tessék?
- Mondom, menjen csak. Térjen haza - nézett fel Champleton az ebédjéből borús arccal. - Sajnálom, hogy felforgattam az életét, most már elengedem.
Benedict köpni-nyelni nem tudott.
- Ho… hogy elenged?
A professzor bólintott.
- És ön? - Benedict, akármennyire is haragudott a professzorra korábbi tetteiért, nem tudta nem megsajnálni. - Mi lesz a professzorral?
Champleton letette az újságot, és sóhajtott.
- Csak megleszek valahogy! Megpróbálom átalakítani a jó öreg klónozó masinánkat valami hasznosabbá. Ami kevésbé gyerekes. Ne féljen - mosolygott a színészre -, biztosan kitalálok valamit.
Benedict bólintott.
- De ha… Ha esetleg nem lenne minden rendben, a BBC-nél bármikor szívesen látjuk. Kell a Doctor Who-hoz a tudományos háttéranyag, tudja, ott hasznossá tudná tenni magát.
- Észben tartom a lehetőséget - mosolygott továbbra is Champleton. - Köszönöm.
Benedict biccentett.
- Akkor… Én most…
Már fordult volna meg, mikor a professzor felkiáltott.
- Ó, én szenilis! - csapott a homlokára teátrálisan, hirtelen mozdulatával felborítva a pohár vizet a tányérja mellett. - Hogy jut haza pénz nélkül? - Sietve előhúzott egy fekete tárcát, egy kék füzetkével együtt. - Útlevél, igazolványok,ebből pedig - átnyújtotta a kupacot Bennek - tud repülőjegyet venni. Na, menjen gyorsan. - Visszafordult az újsághoz, amit közben átáztatott a kiborult víz, de így is felemelte és olvasni kezdte.
Benedict pedig csak állt, egy hang sem jött ki a torkán, pedig meg akarta köszönni. Még ha teljes mértékben a professzor hibája is volt, hogy ide került. Lassan kihátrált az étkezőből, s ahogy becsukta az ajtót még hallotta, ahogy az újság zörögve az asztalra hull.
London. A maga nyirkos, ősi és egyben modern, tradíciókkal és rejtélyekkel övezett valójában. Az ismerős színek és illatok, a taxik dudálása, esőcseppek az arcán, ezek mind-mind az otthont jelentették Benedictnek.
Otthon.
Mélyet szippantott az éjillatú, hűvös levegőből. Már csak fel kell lépnie azon a pár lépcsőfokon, bekopognia az ajtón és magához ölelnie szerelmét.
Nem, még nem tudok továbblépni.
Megfordult, szemügyre véve a nedvesen párálló utat, a szemben sötétbe burkolózó házakat, a lámpák fénykörében meg-megcsillanó esőcseppeket, a hangtalan léptekkel, esernyővel a hóna alatt tovasiető alakot.
El kell engednie a féltestvéreit. Elmentek. Eltűntek, de az élet nélkülük is tovább folyik, akadályokat - még ha nem is lesznek az eddigiekhez foghatók - és ajándékokat hozva elé, s neki teljesítenie kell. Sophie-ért, Christopherért. Ők valósak, nem tűnnek el, és mindennél jobban szükségük van rá.
Na meg persze mindennél és mindenkinél jobban szereti őket.
Benedict sóhajtott, és sok-sok napnyi feszültség tűnt el belőle. Visszafordult a házuk felé, szíve megdobbant a hazatérés gondolatára, lába magától vitte előre, majd fel a lépcsőn, s láthatatlan erő emelte kopogásra a kezét.
Most már készen állt.
Viszlát Smaug, Khan és Sherlock.
Aztán lenyomta a kilincset.
