Nem tudok mit mondani... Tartsatok ki az epilógusig, szeretlek titeket :*
Benedict arra ébredt, hogy fázik. Átfordult a másik oldalára és az orráig húzta a takarót hogy melegítse magát, aztán megpróbált visszaaludni. Kényelmetlen, szorító érzés növekedett a gyomrában, ahogy felszínre törtek az elmúlt napok eseményei.
Miért nem tud boldog lenni? Hiszen megállították a gonoszt.
Győztek.
Ugye?
Benedict mérgesen lerántotta magáról a takarót és felült. Még hajnal lehetett, a kevés fényben épp hogy körvonalazódtak a szoba részei.
Az ablakhoz sétált, ahogy annyiszor tette már ittléte alatt, a megszokott mozdulattal húzta félre a függönyt, nyitotta ki az ablakot, s tekintett le a városra. A korai óra ellenére nagy volt a forgalom az utakon, autók és teherautók zúgtak el az épületek alatt, az utcai lámpák sárgás fényében meg-megcsillant az üvegük.
Szabadság.
Ők szabadok.
Benedict sóhajtva elfordult a látképtől, és körülpillantott a helyiségben. Meglepetten vonta fel a szemöldökét. Ágya végében ismét talált egy adag ruhát, az éjjeliszekrényen pedig reggelit. Arra az időre emlékeztette, amikor még fogoly volt.
Pedig még mindig az vagy - súgta egy hang a tudata mélyén.
Megrázta a fejét.
Champleton már ilyen korán ébren lenne?
Felöltözött, de a reggelihez nem nyúlt, egyáltalán nem volt étvágya. Aztán elkapta egy újabb nosztalgia hullám, ahogy megpillantotta a tálcán a szokásos kis cetlit.
Mr. Cumberbatch,
Mr. Hiddleston felébredt! Ha beszélni akar vele, meglátogathatja a folyosó végén lévő szobában!
Üdvözlettel: Prof. Champleton
Benedict forgatta egy ideig a kezében az üzenetet, aztán visszahajítva a papírt az asztalra kirobogott a szobából. Ahogy maga mögött hagyta az ajtókat egyre izgatottabb lett, mégis, mikor elérte a keresett ajtót, lecövekelt előtte.
Annyira régen beszélt már Tommal. Vajon ugyanaz az ember még, mint a klónozás előtt? Benedict félt, hogy a professzor félig kifejlesztett módszerének vannak hátulütői.
Aztán egy hirtelen elhatározásból bekopogott.
Halk, mégis határozott hang szólt ki a szobából.
- Gyere be!
Benedict mosolyogva nyitott be a szobába, azonnal megpillantva régi barátját. Tom egy kisasztalnál ült, előtte egy tányér reggelivel és egy nagy kupac újsággal.
Van mit bepótolnia, az biztos! - gondolta Ben.
- Benediict! - Tom arca felderült, ahogy meglátta a belépő színészt. Felállt, s kezet nyújtott, ám Benedict félrelökve az üdvözlő jobbot egy csontropogtató ölelésbe zárta.
- Annyira örülök, hogy jól vagy… - suttogta Ben, mire Tom aprót kacagott.
- Tipikus Ben, addig aggódik amíg bele nem rokkan.
- Nem vicces!
Benedict elengedte Tomot és az újságokra bökött.
- Hogy haladsz a pótlással?
- Egész jól. - Tom visszaült a székre. - Bár… - Kotorászni kezdett a kupacban. - Én igazán értékelem Mr. Champleton igyekezetét, de azért ez túlzás, nem?
Tom egy rózsaszín-ezüst borítójú, Nők Lapja típusú újságot mutatott fel vigyorogva.
Benedict elnevette magát.
- Remélem az utolsó betűig kiolvastad!
- Persze, csakis! - gúnyolódott Tom, aztán arca elkomorult.
- Jól vagy? - Benedict aggódva fürkészte barátja arcát.
Tom vállat vont.
- Fogjuk rá. Néha egészen furcsa fájdalmat érzek teljesen különböző helyeken, de a professzor szerint ez csak átmeneti.
- Aha - húzta el a száját Ben -, azért Champletonnak sem kell mindig mindent elhinni.
- Biztosan rendben leszek - mosolygott biztatón Tom.
Nem nekem kellene lelket öntenem belé? Miért történik fordítva? - gondolta keserűen Benedict.
- Csak ki kell pihennem magam - folytatta Tom. - Na de mesélj, mit is csináltál itt pontosan? Mr. Champleton nagyjából elmesélte a kísérletet a klónokkal, azt is hogy velem mi történt, de gondolom nem ezzel teltek a hetek, ugye?
És Benedict mesélt. Ömlött belőle a szó, elmondta, hogyan találkozott elsőnek a klónokkal, hogy milyen furcsa érzés volt az elején a saját arcát látni maga körül, hogy mennyire megkedvelt mindenkit. Elmondta, hogyan bukkantak rá Splitmanre és hogyan tanult meg repülni, hogy milyen érzés volt újra maguk között tudni Smaugot, mennyire hiányzik a családja, milyen volt igazi fegyverekkel rohangálni, mennyire aggódott Tomért, elmesélte az álmokat és a telepátiát, a regenerálódást és a teleportálást, mindent az égvilágon.
Tom pedig figyelmesen végighallgatta, nevetve és elkomorulva, együttérzőn, csodálkozva és büszkén.
- A legijesztőbb az volt - gondolkodott Ben -, amikor elsőnek álmodtam rólad. Minden olyan kísérteties volt, mint egy jól megírt Stephen King regényben!
- Sokszor álmodtál ilyeneket? - firtatta Tom.
- Egy jópárszor - bólintott Benedict. - Mintha a klónozás után valami kapocs alakult volna ki az elméink között, így ha elég mélyen aludtam beleláthattam abba, hogy Loki vagy Splitman mit csinált.
- És a többiek? Velük nem álmodtál?
- Max a csukott szemhéjaikat láthattam volna! - nevetett Ben. - Tényleg! - csillant fel a szeme. - Találkoztál már velük? Egy csomót gondolkodtam, hogyan tudnának beilleszkedni a világunkba, és szerintem mindannyian eljöhetnének a BBC-hez… Mi a baj?
A szóáradat megszakadt, ahogy Benedict Tom elkomoruló arcára pillantott.
- Tom…?
A színész nem válaszolt, csak elfordult, szája sarka megremegett. Benedict hátrált egy lépést.
- Mondd, hogy nem… Tom! Ugye nem…?
Reszketeg léptekkel visszabotorkált az ajtóhoz, minden dühét, kétségbeesését és félelmét a mozdulatba irányítva feltépte azt és kirohant a szobából.
Mögötte Tom arcát kezeibe temette.
Benedict sokszor rohant végig a felhőkarcoló folyosóin, de egyik alkalommal sem volt akkora tétje a dolognak, mint most. Majd lábát törte, ahogy több mint öt lépcsőfokot ugrott át egyszerre, aztán kezét lehorzsolta a korláton, a falnak csapódott, kicsúszott a kanyarban, majd nekizuhant a labor ajtajának.
- Professzor! - kiáltotta, ahogy bezuhant az ajtón. Tekintetével göndör, fekete fürtöket, flegma mosolyt, szárnyakat keresett, s hátratántorodott a látványtól.
- Nem…
Zihált, vére a fülében dobolt, könnyek futották el a szemét.
- Neeem! - ordított fel, tehetetlen dühében a hajába markolva. - Hogy tehette?! Champleton! - Beszéde hörgéssé torzult, a légszomjtól és a sírástól kivehetetlenek voltak a szavai. - Szörnyeteg!
Előrevetette magát, ám két kar hátrarántotta, erősen lefogva a színész kezeit.
Benedict hátrarúgott.
- Eressz el! Azonnal engedj el!
- Ben, kérlek… - Tom könyörgő hangja egy pillanatra megakasztotta a rohamot, és ez pont elég volt, hogy a professzor Tom háta mögül előlépve beledöfje a tűt Benedict vállába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése