Hatodik Fejezet - Hollóképben kísért a végzet

Helló, kedves fangörcsölők, és az univerzum egyéb idetévedői!

Ismét fejezettel érkezem, és akik már várják Tomot, kapnak egy kis betekintést (bár előre szólok, hogy gátolva lesz a "szereplésben" - majd megértitek) az ő sorsába...

Kommentet, észrevételt szívesen fogadok, addig is: szép hetet Nektek! ^^

Üdv: Babu

New Yorktól pár mérföldre kiáltás hasított a csendbe, az őszi, kopasz fák ágairól varjak rebbentek fel ijedten. A Hold bekukkantott a félig földbe ágyazott bunker ablakán, és végigsimította a sápatag, fájdalomtól eltorzult arcot. A férfi egy kórházi műtőasztalon feküdt, kezeit szorosan a fém lábakhoz láncolták. Nem volt magánál.
A szoba túlsó felében még egy alak feküdt, a holdfény már nem ért el odáig, s az árnyékok jótét sötétbe burkolták elkínzott arcát.
Egy magas, feketébe öltözött test tornyosult a fényben alvó fölé, elégedett kacagása pár pillanatra megremegtette a falakat, majd ismét csend lett. A férfi felemelte jobbját, a Hold fénye megcsillant a kezében tartott injekciós tűn. Az idő megfagyott egy pillanatra, majd a tű az eszméletlen férfi nyakába fúródott.
Fájdalmas, rekedt ordítás hallatszott, és a kísérleti alany magához tért. Mellkasa zaklatott ütemben emelkedett és süllyedt, zöld szeme kétségbeesetten járt körbe a szobában. A fekete ruhás férfi ülő helyzetbe emelte az ágyat, s így szemük egy magasságba került. A smaragd szem hidegen végigmérte fogvatartóját, kócos, fekete tincsei mint a holló tollai, keretezték szögletes arcát. A férfi elégedetten pillantott művére, aki immár teljesen magához tért. Ujjai megfeszültek a bilincsben, szemében düh villant.
A férfi suttogva, méltóságteljesen kihúzva magát, nevén szólította a foglyot.
- Loki...

Pár nappal ezelőtt

Benedict zihálva riadt fel az éjszaka közepén, a feszült csendben minden lélegzetvétele hangos robajnak hatott. A Hold fénye egyenesen az arcába világított, a szobában furcsán világos volt.

A színész döbbenten meredt maga elé.

Tom…

- Tom! - kiáltott fel hangosan, ahogy az álom részletei tudatosultak benne. De nem, ez nem lehetett álom, ahhoz túl részletgazdag, túl vad, túl… valódi volt.

Benedict kiosont a folyosóra.

Most megy, és megkeresi Mr. Champletont, ha kell, az ágyából is kirángatja, de tudnia kell, mi történt Tommal. Ha az álom a valóságot mutatja, akkor már tudja, hogy nem a professzor rabolta el a barátját, de a megoldáshoz így sem jutott közelebb.

Ismét csak üresen kongtak a folyosók, de valami utat mutatott a színésznek: a labor félig nyitott ajtaján lámpafény szűrődött ki. Benedict bekopogott, és csak miután meghallotta a professzor meglepett “Szabad!” kiáltását, lépett be a szobába.

- Elnézést kérek a késői alkalmatlankodásért, Mr. Champleton…  kezdett bele, a professzor közben hellyel kínálta. -, de szeretnék önnel megvitatni pár dolgot.

Champleton bólintott.

- Van egy sejtésem, hogy miről, de kérem, mondja ön.

Benedict egy ideig az ölébe fektetett kezeit bámulva összeszedte a gondolatait. Hezitált, hogy hogyan kezdjen bele, nem akarta, hogy hangja esetleg vádlón csengjen.

Megköszörülte a torkát.

- Hallotta mostanában a híreket, professzor?

Mr. Champleton úgy bólintott, mint akinek beigazolódott az elmélete.

- Tudom, mire gondol, Mr. Cumberbatch, és nem, nem én raboltam el a barátját.

- Ó, nem akartam önt vádolni, hiszen nyilvánvaló, hogy ön nem tehette…

- Nyilvánvaló? - kapta fel a fejét a professzor. - Ezt hogy érti?

- Nos, itt lyukadunk ki a másik dologra, amit mondani akartam. Ma este volt egy… álmom, vagy látomásom, amiben Thomast láttam egy idegen férfival, aki nem ön volt. Illetve… Tom sem Tom volt, hanem egy karaktere, és az a férfi éppen felébresztette.

- Hogyan? - döbbent meg a professzor. - De hát ez a technológia, a gép, ezt nem… nem ismerheti senki!

- Biztos benne, professzor? Mert ha ez nem egy szimpla álom volt, akkor van valaki, aki veszélyt jelenthet önre, vagy az emberiségre… - Benedict az ajkára harapott, az utolsó pár szó engedély nélkül szaladt ki a száján.

A professzor fürkésző tekintettel vizslatta a színész zavart arcát.

- Mr. Cumberbatch… Ki volt a klón?

Benedict úgy pillantott fel a professzorra, mint egy kiskutya, ha rosszaságon kapták - bár nem tehetett arról, amit látott.

- Loki Laufeyson.

Champleton arcizma megrándult a név hallatán.

- Látta… Látta esetleg az ismeretlen arcát? - fordult a színész felé.

- Nem, végig háttal állt nekem - rázta meg a fejét Benedict.

A professzor gondterhelten vakarta meg a tarkóját.

- Valamennyire körül tudja írni?

Benedict egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy visszaidézze az álmot vagy látomást, akármi is volt valójában.

- Magas volt…

- Magas… - ismételte a professzor.

- … és azt hiszem, egészen sötétbarna haja volt, a tarkóján őszült, látszott a holdfényben. Ennél többet nem tudok elmondani, sajnálom.

- Már ez is több, mint a semmi - sóhajtott Champleton.

- Van ötlete, hogy ki lehet? - firtatta óvatosan Benedict.

- Még ha lenne is, kizártnak tartom, hogy ellophatta volna a technológiámat! - nyögött fel keservesen a professzor.

Pár percig némán ültek egymással szemben, Benedict látta a professzor arcán a feszült gondolkodást.

Úgy döntött, megkockáztat egy kérdést:

- És… mi van, ha csak egy álom volt? Itt van bennem a félelem, hogy történt valami Tommal, és ez az egész bonyolult helyzet, nem lehetett csak egy túl élethű rémálom?

- Bárcsak elmondhatnám, hogy az volt - révedt a távolba Champleton tekintete. -, de a telepatikus ereje már képes összeköttetést teremteni a szeretteivel. Valószínűleg Mr. Hiddleston szemén keresztül látta az eseményeket.

Benedict reményvesztetten dőlt hátra a széken.

- Akkor most mi legyen?

- Menjen vissza aludni! - utasította a professzor. - Holnap folytatnunk kell az edzést, és az új problémánkra is megoldást kell találni, szóval szerezze vissza az energiáit.

A színész megadóan sóhajtott.

- Igaza van. Reggel találkozunk.

Champleton bólintott.

- Jobb éjszakát! - intett Benedict után.